Bertie

Ma délután házimoziztunk, megnéztük a The King’s Speech, azaz A király beszéde című filmet. A baráti társaságot kissé megosztotta, unalmasnak, hosszúnak ítélték, engem mégis megragadott, elgondolkodtatott.

Fantasztikus volt Lionel Logue a beszédterapeuta és VI. György kapcsolatának kibontakozása. Egy ember, aki helyzetéből kifolyólag egyrészt sohasem érintkezett az átlag emberrel, másrészt beszédhibája miatt saját közege kissé kitaszított figurája, hatalmas konfliktusokat él meg a benne lévő ember és a külvilág által óhajtott ember között. Tabu dadogásának oka és minden, ami az érző ember maga. Felszíni megoldásokat kap, melyek újabb és újabb kudarcokat hoznak számára. Szenved. Csak dühében tud igazán folyékonyan beszélni…

Aztán jön Lionel, egy senki - hangzik el a filmben -, egy álmodozó, aki ha már színész nem lehetett, akkor a beszédhibától szorongó gyerekeket, felnőtteket megtanítja újra hinni magukban és a hangjukban.

Csodálatos Rogers személyiségközpontú pedagógiával találkozunk a filmben. Egyenrangúság, bizalom és az ember, mint érték.

Tökéletesen látszik a filmben, mennyi munka van egy kapcsolatban. Milyen finomságokon múlik egy barátság, egy mély emberi kapcsolat létrejötte. A kulcsszó Bertie volt, a két világ között ez nyitotta ki az ajtót, ehhez azonban kellett egy Lionel, aki elfogadta, engedte, meghallgatta és hitt a szorongó, frusztrált emberben.

Érdemes megnézni a filmet, már csak azért is, mert a huszadik század legszörnyűbb időszakában, a második világháború kirobbanásának pillanatában játszódik, amikor is tömegeket megmozgató, propagandista szónokok Hitler és Sztálin vannak a politikai grund középpontjában, karizmával, demagógiával, tömegeket megbolondító beszédekkel. Mi mindenen kellett keresztül mennie a dadogós VI. Györgynek, hogy mint brit uralkodó birodalmának méltó feje legyen, ezzel a sérüléssel?! Innen nézve is nagyon izgalmas a film…

Visszakanyarodva, csak annyit szeretnék mondani, hogy minden pedagógusnak, csak ajánlani tudom ezt a filmet és Lionel pedagógiai módszerét, hiszen csodákat tudunk létrehozni, ha önbecsülést adunk mindazoknak, akik a kezeink között vannak.

A filmtrailer-en olvastam egy Jim Morrison idézetet, ami nagyon találó:

„A tükröd leszek, hogy lásd, ki vagy, ha nem látnád.”

Krízisben rejlő esélyek

Az életminőségünket nagyban meghatározza, mely korban születünk, mely országban élünk, mi mozgatja az adott kor emberét és mi magunk, miként tudjuk hasznunkra fordítani a körülményeket.

Azaz a Lét határozza meg a Tudatot vagy inkább a Tudat határozza meg a Létet?!

Isten ments, hogy filozofálni kezdjek, mégis el kell gondolkodnom nap mint nap, hogy mi is a boldogság titka, miféle gondolkodásmód, gazdasági lehetőség, háttér szükségeltetik, ahhoz, hogy az ember megtalálja az egyensúlyát és ezt visszatükrözze mindenben, amibe belekezd.

Mindenhonnan az halljuk, hogy válság van. A gazdaságban, a társadalomban, a családokban, a kapcsolatokban, a természeti környezetünkben.
A baráti beszélgetések nagy része arról szól: Hogyan tovább? Mit csináljunk? Hova menjünk? Miből lesz pénzünk?...És közben valami furcsa tehetetlenség járja át az embereket. Ezt azért nem, azt azért nem, menni kéne, de maradni szeretnék, együtt jobb lenne, mégis inkább külön csináljuk, ha csinálunk is bármit. Nagy lelkesedések és szorongó reggelek, aztán esték. Nagy ötletek, melyek szalmalángként tovarebbennek. Mintha nem hinnénk igazából, hogy valóra váltható a vágy, az álom...Ha figyelnénk a jelekre, ha bíznánk az ötleteinkben, ha hinnénk, hogy bármi lehet, akkor …igen.

A krízis az egyik leghasznosabb konfliktusszituáció, a legnagyobb lehetőség arra, hogy változtassunk, hogy esélyünk legyen másként dönteni. Azt szokták mondani krízisben mutatkozik meg, ki milyen érzelmi munícióval van ellátva. Összetörik, elgyengül vagy épp józan lesz, határozott és kreatív. A huszonegyedik század emberének, aki mondjuk Európában született, igazán nagy krízisekkel eddig nem kellett szembe néznie, láthatott tévében katasztrófákat, polgárháborúkat, éhezést, de ezek mind távol estek tőle és ha el is gondolkodott rajta, az nem volt több pár percnél.

Az európai embernek vagy szűkítsük a magyar emberre, a krízis a lelkében bontakozott ki. Mintha sok-sok évtizeden keresztül elfojtott lehetőségek szeretnének kibontakozni és újra és újra valami akadályba ütközne, a saját fejében lévő akadályba, ami már össztársadalmi szintű akadállyá vált. Mindenki valami nagyot szeretne tenni és ebben az önmegvalósításban a legnagyobb hátráltató tényezőt nem veszi észre, ami önnön maga.

„Egyedül nem megy…” szól a dal és mi mégis élharcosok kívánunk lenni mindenben és persze nem megy.

Együttműködés, összefogás, kölcsönösség. A társadalmi tőke nagyon komoly gazdasági erőforrássá tud válni.

Az elmúlt két évben kétszer volt erőteljes „a-ha” élményem, az egyik a Tehetségért konferencián 2009-ben (és Oktatásért Konferencián 2010-ben) Dr. Csermely Péter és a Párbeszédek Házában Dr. Kopp Mária előadása közben. Katartikus volt és annyira hatásuk alá kerültem, hogy végre magamban is kézzel foghatóvá vált, hogy mi az én feladatom mint pedagógus és mint szociális szakember. Az érzelmi nevelésen keresztül egy együttműködő, alkotó, motivált társadalom alapjait letenni, a gyerekeket érzelmi munícióval ellátni, segíteni a világban és önmagukban való eligazodásban, mely által jól működő közösségek jöhetnek létre.

Befejezésül két írást ajánlok:

Dr. Csermely Péter: Az együttműködés új világa. Avagy: Mi minden erősítheti az együttműködést az új évben (és tovább…)?

És Dr. Kopp Máriával készült interjút:

A boldogság gazdaggá tesz!

Jó olvasást és hitet a cselekvéshez és bizalmat a megvalósulásához!