...neked is ott van a fejed felett a kérdőjeled...Hiperkarma

2011. május 29., vasárnap

Resztoratív eljárások a konfliktusok kezelésében avagy MIBŐL TANUL A GYEREK?!

Számtalanszor ütköztem abba a falba, hogy nem vagyok szigorú a gyerekekhez. Pedagógus társaim közül sokan az általam alkalmazott kommunikációt és módszert engedékenységnek illetve gyengekezűségnek értelmezték/értelmezik. Az elmúlt tíz év számomra azt bizonyította, hogy az együttműködő, támogató nevelői munka nem egyenlő az engedékenységgel és hatékonyságában messze túlmutat a szabályokat és kereteket hangsúlyozó tanári büntető stratégián.
Pedagógusi munkám során megtapasztaltam, hogy a proaktív módszer kritikusai az azonnaliság erejével szeretnének hatni és emiatt a befektetett időt feleslegesnek tartják, és a fegyelmik, beírások hatásában hisznek. Ezekről azonban eddig mindig kiderült a hatástalanságuk. A tanári értekezletek örök problémája, hogy miért nem tanulnak az igazgatói intőből ezek a „problémás” gyerekek?!

A kamaszok folyamatosan feszegetik a határaikat, keresik önmagukat, szerepeiket, céljaikat és hasonszőrű barátaikat, akikkel együtt újra és újra megélhetik, kiélhetik alakuló Énjük magasságait és mélységeit. Ezen időszaknak sok veszélyforrása van, az éjszaka, az alkohol, a rossz tanulmányi eredmény, a félelmek, a bátorságok, különböző szerek, helyzetek, szerelmek és a felnőttek.
A változásban fontos a tapasztalás, a tapasztalás lehetőségéhez kell a bizalom, a bizalomhoz az a tudat, hogy önmagamért és másokért is felelősséggel tartozom, és hogy ebben ott van mögöttem egy önbecsülésemet erősítő és merészségemet hálóval és sok-sok építő beszélgetéssel támogató felnőtt ember(erek).

Ha egy ábrában szeretnénk szemléltetni, akkor ez így néz ki:


És hogy mi jelent az, hogy resztoratív?

Részlet Negrea Vidia Konfliktuskezelés és közösségépítés resztoratív gyakorlatokkal című írásából (http://hu.iirp.org/articles.html?articleId=681 )


„A resztoratív szemlélet a bűncselekményekre adott válaszokban kezdett kikristályosodni, amikor kriminológusok és jogalkotók kezdték el kidolgozni az igazságszolgáltatás azon irányzatát, amely figyelembe veszi az egyes egyéni vagy társadalmi konfliktusok feloldásában a morális elvárások mellett a közvetlenül érintettek érzelmi szükségleteit is.

 Olyan megoldásokat kerestek, amelyek nem csak a bűnelkövetőkre koncentrál, hanem előtérbe helyezik a sértettek, hozzátartozók érdekeit és a számukra nyújtandó kártalanítást is, mivel a ki nem elégített érzelmi és egyéb szükségletek újabb és fokozódó konfliktusos helyzeteket teremtenek. Ennek következtében elfogadottá vált az a felfogás, hogy a normasértésekre adott „hatásosabb” válaszokban a büntetőjogi szankciók retributív (megtorló) vagy preventív (megelőző) jellege mellett, resztoratív (helyreállító) célokat is kell szolgálnia (Christie 1997).
A helyreállító igazságszolgáltatásnak nevezett irányzatot az új-zélandi maorik, és az észak amerikai navajo indiánok hagyománya inspirálta. Ennek alapja, hogy az elkövetőt nem rekesztik ki, hanem a közösség vele együtt dolgozza fel a sérelmet, a kárt; a megbocsátás és a jóvátétel aktusával pedig továbbra is a közösség teljes jogú tagjaként létezhet, kapcsolatai nem vesznek el.
A helyreállító igazságszolgáltatás gondolata az 1990-es évek végére társadalmi mozgalommá nőtte ki magát és minden olyan problémamegoldási módot jelentett, amely a sérelmet a kapcsolódó érzelmekkel együtt dolgozza és oldja fel. Nem megalázó, nem stigmatizáló, hanem pozitív, konstruktív módon állítja a közösség rosszallását a reintegráció szolgálatába. Ide tartoznak a családi, iskolai, közösségi békéltető bizottságok, alternatív vitarendezési módszerek, konfliktuskezelő csoportok, a szabadságvesztés büntetésüket töltő elítéltek reintegrációját segítő technikák.
Az ENSZ Gazdasági és Szociális Bizottsága 2002-ben megjelent dokumentuma szerint a resztoratív folyamat alatt azon eljárás értendő, amely az áldozatot, az elkövetőt és bármilyen a cselekmény által érintett személyt és közösséget bevon, hogy együttesen dolgozzák ki a cselekményre adandó válaszokat és a tett következményeként kialakult problémák megoldását.

És hogy miért is fontos ez a szemlélet és a módszer Magyarországon egy oktatási-nevelési intézményben?

Mert együttműködésre, egymás szempontjainak megértésére és társadalmi felelősségvállalásra nevel. Mert nem büntet és kivon, hanem megold és a közösség részéve tesz. Mert nem csak a felnőttek szenvednek a hideg, közömbös társadalmi légkörtől, hanem a gyerekek is, csak az ő válaszaik erre radikálisabbak, azaz egyre többen kezdenek el erősen alkoholizálni, drogozni és csellengeni. Sem otthon, sem az iskolában sem máshol nem hallgatják meg őket és ha igen, nem segítik az életüket, mert nem kritikára vagy jó tanácsra vágynak, hanem arra hogy bennük, általuk szülessen meg a megoldás, ez azonban elfogadást rogers-i és gordon-i odafigyelést igényel irányukba. Az értő és elfogadó figyelem egyben idő, törődés és sok-sok munka. Ezen folyamat is tele van konfliktussal, hiszen semmilyen változás nincs enélkül, azonban ez együtt, pozitívan és építően valósulhat meg.

A bennem megszületett gondolatokért sok köszönet Dr. Barcy Magdinak és Szamos Böbének valamint a mediátor képzés összes résztvevőjének és a Foresee Kutatócsoport Klíma+ program kidolgozóinak valamint Igazgatónőnek, aki támogatta, hogy mindezen képzéseken részt vehessek.

2011. május 7., szombat

Egy film az asztalomon…

Régóta nem írtam bejegyzést, pedig rengeteg élmény, hatás-ellenhatás ért. Számomra az írás belső konfliktus; vágyom rá, de a gondolataim sokkal gyorsabbak mint a kezem. A figyelmem összpontosítása akkor valósul meg, ha valami igazán felkelti az érdeklődésemet vagy megérnek bennem a gondolatok.

Akkor lássuk, mi is inspirált ma engem az írásra?!

Mivel ezen az oldalon a konfliktuskezelésének egyik módszeréről és annak hatékonyságáról gyűjtöm össze a tapasztalataimból és olvasmányaimból szerzett tudásanyagot, ennek tükrében szemlélem az elém kerülő helyzeteket. Számomra a konfliktus az emberi lét természetes velejárója, mozgatórugója. Jean-Paul Sarte ezzel kapcsolatban azt állítja, hogy önmagunk és a mások között kialakított kapcsolat „kölcsönösségen” és „változáson” alapul. Szerinte már ez a viszony is magában hordja a konfliktusokat. A konfliktus jelentése pedig nem más mint a másokért-való-lét. (Freddie Strasser-Paul Randolph: Mediáció a konfliktusmegoldás lélektana).
A mediátor elfogadja a konfliktust, mint az emberi élet megkerülhetetlen aspektusát, a kibékülés lehetséges következményeivel együtt.

Az életben mindenki kerül olyan helyzetbe, amikor közvetíteni, békítenie kell emberek között és nagyon fontos, hogy ilyenkor, miként kommunikál, mennyire avatkozik be, mennyire látja a másikat és önmagát. Jó kommunikáció, önismeret, figyelem, kellő távolság és bizalom, ezek a muníciók elengedhetetlenek a nehéz pillanatokban. 

Az én gyakorlóterepem az iskolai/kollégiumi közösségek, az őket mozgató negatív-pozitív impulzusok. Boldogító kamaszokkal dolgozni, hallgatni őket és segíteni az élet labirintusában való eligazodásukat. Problémáik, kétségeik, belső-külső konfliktusaik inspirálnak. Fontosnak tartom átadni az élet szeretetének érzését, az együttlét örömének csodáját, a támogató, segítő közösségek lelki-szellemi- testi egészséget erősítő támaszát. Fontos, hogy az ember magában is képes legyen örömet találni, de az még fontosabb, hogy képes legyen egészséges társaskapcsolatokat létrehozni és boldog életet élni.

Napjainkban sokféle konfliktus van: megélhetési, gazdasági, politikai, munkahelyi, családi, hétköznapi, emberek, etnikai csoportok, vallási irányzatok, bőrszínek és hitek közöttiek. Miközben mindenki harcol a sajátjáért, ritkán néz ki a maga közegéből és áll meg legalább egy percre és nézi meg kivel, mivel és miért harcol, és még ritkábban nézik meg a közös dolgokat, ami jó és csak együtt jó. Miként az emberi szervezet úgy minden rendszer, a közösség tagjai is csak sokféleségükkel együtt képesek működni, ez kölcsönhatások, akciók-reakciók egységéből épül fel. Rendszer, hálózat, rész-egész. Elfogadás – befogadás - elengedés.

És akkor csütörtökön a tanári asztalomon egy dvd pihengetett egy cetlivel a tetején, melyen a következő állt:

Kedves Andi!
Nézd meg ezt a filmet! A tanárnőről Te jutottál eszembe! Puszi, Saci

A film a Freedom Writers 2007 (magyarul Saját szavak). A film témája az integráció. Hangzatos, divatos szó, de mi van mögötte, van e mögötte valódi cél, szándék. Mi kell ahhoz, hogy valóban egy közösség tagja legyél? Milyen ember tud sokféle embert a sokféle ellenérzésével közösséggé formálni?
Több egy gettófilmnél, egy embert csak egy másik ember menthet meg, egy ember csak egy másik emberrel/emberekkel lehet teljesen boldog. A hit, hogy mindez megvalósul, onnan indul el, hogy egyenrangú kapcsolatokat hozunk létre, tiszteljük egymást a különbözőségeinkkel együtt.
Pedagógusoknak, osztályfőnököknek, történelemtanároknak nagyon ajánlom, rengeteg jó módszer van a filmben! Főként, hogy a Holokausztot mint módszertani tükröt az etnikai konfliktusokban rejlő emberi kegyetlenség elfajulásaként mutatja meg!


És akkor egy rövid válasz az ajánlónak, Sacinak a tanítványomnak:

Drága Saci!
Köszönöm! A szavak kevesek ahhoz, amit éreztem, miközben néztem! És tudod, értetek mindig mindent!

És zárásként álljon itt egy idézet:

„Ami a SZÖVETSÉGet korszerű fogalommá teszi, hogy a különbözőség méltóságát hirdeti…Az Isten és az ember közötti nagyszerű szövetséges kapcsolat, a férfi és nő között a házasságban, egy közösség tagjai vagy egy társadalom polgárai között azért állhat fenn, mert mindkét fél elismeri, hogy nem jó egy embernek egyedül. Isten nem tudja jobbítani a világot az emberek részvétele nélkül.” Jonathan Sacks (The Dignity of Difference 2002)