...neked is ott van a fejed felett a kérdőjeled...Hiperkarma

2015. november 18., szerda

Helping hands, avagy hogyan motiváljuk a kamaszt, hogy önkéntes munkában részt vegyen...?!

72 óra kompromisszumok nélkül























Pár éve kollégiumi alapprogram keretében Önkéntesség, felelősségvállalás másokért címmel tartok órákat a kollégista diákoknak...Ez is olyan 40 illetve 80 perces "kötelező" foglalkozás, mint a közösségi szolgálat, azzal a különbséggel, hogy itt az élmény megtapasztalására egyáltalán nincs lehetőség, tehát leginkább beszélgetünk az önkénteskedésről...ami nem túl eredményre vivő...
Saját tanári tapasztalatom, hogy csak az élmény válik "vérré", azaz a tapasztalat lesz belsővé, tudássá, később pedig folyamatos tevékenységgé, de csak akkor, ha az élmény értéket és örömet okoz...
A foglalkozásokon mindig felmérem, ki az, aki már végzett önkéntes munkát, mik a tapasztalataik és hogyan tudnák megfogalmazni, mit is jelent az önkéntesség és mi a haszna a társadalomra nézve, azaz vajon miért kell erről tanulnunk...? Aztán feladatként a diákoknak, olyan szervezetet kell kitalálniuk, ami a szerintük rászoruló csoportoknak segítene, és a segítség módját, annak megfinanszírozását is meg kell tervezniük. Nos, a tapasztalat, hogy az 50 órás közösségi szolgálat ellenére, alig-alig végeztek a 14-23 év közötti kollégista diákok ilyen munkát, a fogalmával és hasznával tisztában vannak, de nagy részük lúzerségnek tartja ezt a tevékenységet vagy eszébe se jutna ingyen elmenni dolgozni...mert hogy körülbelül ennyit lát ebből...Tehát a passzív-védekező és passzív-agresszív hozzáállás a  jellemző, a segítő, együttműködő attitűd a ritkább egy-egy foglalkozáson megjelent csoporton belül...tegyük hozzá...sajnos.
És itt jön a képbe a pedagógus...vagy az, aki képes felkelteni az érdeklődést...lelkesíteni a diákokat...nem könnyű, de legalább van kihívás. Nos, és meg is van a válasz, ha a tanár lelkes, akkor tud lelkesíteni és már el is indult a folyamat...Valahogy így volt ez a Helping hands-szel is, egy régi álmom volt, a segítő kezek és szépen lassan, alulról építkezve megérkezett hozzá a lelkes csapat is. Így tudtunk részt venni a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Jót tenni jó! Kerék utcai játszótéren megrendezett 72 óra kompromisszumok nélkül akcióban elindított projektjében és így tudunk most is aktívan szervezkedni a Mindenki Mikulása ajándékozásában és úgy tűnik az élmény vérré vált és a diákok jönnek és akarnak újabb és újabb élményeket.
Mi a titka? Nincs titka, azaz mi magunk, felnőttek vagyunk a titka mindannak, ami a kamasz lelkébe beépül, legyen az jó vagy esetleg rossz...a legérzékenyebb életszakasza az ember fejlődésének és talán az egyik legnehezebb, ilyenkor sok-sok magot el lehet ültetni és el is kell...
Hamarosan folytatom a beszámolót a Helping hands tevékenységéről...nagyon izgalmas számomra is és nagyon hálás vagyok, hogy ilyen lelkes az egész brigád...:)!

2015. szeptember 25., péntek

Man in the mirror...avagy mi/ki által változnak a dolgok...???

fotó: Rodney Smith
Változás.

Ez a kulcsa az életünknek. Folyamatosan mozgásban vagyunk, lótunk-futunk...teremtünk...vonzunk...megvilágosodunk...és amikor jön a krízis, a konfliktus, akkor kiderül, mennyire váltak belsővé a fejlesztő könyvekben olvasottak, a jóga órák gyakorlatai, a keleti vallások tanításai...a pszichodráma lélekgyúrása és a könnyek a szenvedésektől...
Én soha nem titkoltam, hogy hú, de messziről indultam és hú, de messze is vagyok az áhított céltól és valószínűleg apró lépésekre vagyok csak képes és már az is nagy dolog, hogy ezt adott szituációkban felismerem. 
Esendőnek lenni bátorság. Beismerni a gyarlóságaimat, a gyengeségeimet, azt hogy nem tudok akkor  és ott és abban jobb lenni, sőt még csak elég rendesen sem tudok viselkedni...még...és erről nem az anyám, az apám, a főnököm...az aktuális politikai vezetés...a Jó Isten, hanem kizárólag én tehetek és uram bocsánat, de ez nem felment engem, hanem elgondolkodtat, arra késztet, hogy ugyan itt tartok, de mit is kell tennem ahhoz, hogy változzanak a dolgok, miként kell magamnak változnom...Azaz tükörbe nézek...a szerelmem által tartott tükörbe, a barátaim által mutatottba, a főnökömébe...a pénztáros által visszajelzett pillanatfelvételbe és mindabba, ami zavar, amitől ideges leszek...amit bántásként, támadásként élek meg...
A minap felismertem, hogy mennyire önérzetes és gőgös tudok lenni, ha egy általam nagyra tartott képességemet nem kellőképpen ismerik el, sőt ha el se ismerik...ez mindig zavart...mindig pufogtam...régebben sokáig és hangosan...mostanában halkabban és rövidebb ideig...de még szorít...még munka van...magammal...nem a másikkal...hanem magammal...
Mindenki csak és kizárólag magát tudja megváltoztatni....és ahogy Kobzos tanár úr mindig mondta, mert hogy ő csak a cselekvésben hitt: Jó gyerek! Segíts magadon! Isten is megsegít! Hát, igen egy fizika tanár szájából ez elég hiteles volt akkor is már...
Idén ismét tartok önismereti szakkört, Ember a tükörben címmel hirdettem meg, egy régi Jacko szám hatására. Ebben a dalban olyan gyönyörűen meg van fogalmazva mindaz, amit mostanság sok-sok pénzért adnak el úgy mintha a spanyol viaszt találták volna fel...persze legalább kezdünk rájönni, hol is van a kutya elásva...ugyanakkor ez a személetmód még sajnos gyerekcipőben jár, pedig a jövő az érzelmi intelligens emberek kezében van. Persze ez nem azt jelenti, hogy állandóan önreflexióban kell élni és rágcsálni önmagunkat, hanem annyit, hogy felelősséggel kell élni, minden kimondott szó és megcselekedett tett visszavonhatatlanul alakít minket és a környezetünket. Minden az emberből indul ki, a döntéseinkből. Manapság azt kommunikálják élj a mának, ússz az árral és ragadd meg a lehetőségeket...miközben a lelki béke és a nyugalom, a lassan járj tovább érsz mondásban jobban megfogható mint a carpe diem (félre értelmezett) életérzésében.
És akkor végül hallgassátok meg Michael csodálatos dalát és ki angolul, ki magyarul tegye belsővé az üzenetét! :)))

I'm Starting With The Man In
The Mirror,
(Man In The Mirror-Oh
Yeah!)
I'm Asking Him To Change
His Ways
(Better Change!)
No Message Could Have
Been Any Clearer
(If You Wanna Make The
World A Better Place)
(Take A Look At Yourself And
Then Make The Change)



2015. május 3., vasárnap

Anyának lenni...

Vágfalvi Ottó festménye édesanyámról
A minap egy levelet kaptam, amiben "kedves édesanyának!" neveztek és egy pillanatra megálltam és elgondolkodtam, vajon ezeket a névre szóló szóróanyagokat mi alapján postázzák, honnan gondolják, hogy egy szimpla női név alatt egy anyuka lapul...
Persze minden éppen jókor érkezik az ember életébe...Ahogy tegnap nagy barátném mesélte, hogy a szeretett lány barátaiknak is végre lesz babájuk...és arra gondoltam, nos...anyává válni, ma a 21. században nem is olyan nehéz ...pedig...de...
Sosem voltam materialista vagy racionalista, így nekem könnyebb belekapaszkodnom a sors és egyéb rendezőkbe és ezért mind pozitív mind negatív élethelyzetben képes vagyok hinni, hogy ennek csak így lehetett megtörténnie...persze sokan sokszor már ezt igyekeztek bennem megkérdőjelezni...mindhiába...
Nem is olyan régen néztünk valami ámerikai szokványos filmet...már sajnos a címét sem tudom, de egy momentum megragadott benne. A magát kereső egyetemista lány, aki nem mellesleg egyetemi papával büszkélkedhetett és maga is pszichológia szakra járt, összeomolva ült a folyosón, mikor egyik tanára, a nem kevésbé durva és arcba vágó pszichológus professzor asszonya behívta egy teára...nos, a részletek nem fontosak...a lényeg, amit mondott, hogy bármi is fog történni vagy éppen nem fog megtörténni az ember gyerekével, azért mindig az anyját fogják hibáztatni...nos, most hogy a fejlődéslélektan bugyraiba leereszkedtem és maximálisan teljesítettem a félévet, még kevésbé tudom, amit tudni akartam, amiért elkezdtem mentálra járni. Saját élményű csoportban megélt katartikus élményeim sok mindent felszínre hoztak bennem...például, hogy mennyire nehéz anyának lenni, még ha Winnicott szerint Elég jó anyának kell csak lenni...
Én azt mondom, felelősség. A gyerek nem megszerzendő tárgy, egy életút bizonyos szakaszában teljesítendő feladat, hanem egy szerelem gyümölcse, a felnőtté válás koronája, az ember egyik legszebb lehetősége a halhatatlanságra és valami olyan mélységű emberré válásra, amit a család adhat meg egyedül...
Miközben a tapasztalataink azt mutatják, hogy a család betegít meg minket a leginkább és ezáltal ezeket a kora gyermekkori sérüléseket a legnehezebb meggyógyítani is...
Sokszor gondolkodom arról, hogy talán túl bonyolítjuk az életet, talán túl jól akarunk mindent csinálni, talán olyan terheket is cipelünk, amik nem a miénk, talán túl sokat félünk és ritkán szeretünk önfeledten...
Anyu tíz éve nincs fizikai testében köztünk, de élőbb mindennél, nincs nap, hogy ne jutna eszembe, hiszen annyi mindent kaptam tőle...még is, ha újra kezdhetnénk, akkor szabadabb anyukát szeretnék, aki több terhet tesz ránk és tud nemeket mondani...
Nehéz anyának lenni, azt gondolom...nekem igazán kihívás...magas a mérce...és mikor álmomban üzen és megrendítően élő, akkor napokig hatása alatt vagyok. Most az utazásunk alatt az évfordulójakor üzent, azt mondta, nekünk, hogy már nem utazásokat kellene terveznünk, hanem családot...semmi rosszalló nem volt a hangjában, mint mindig most is szeretetteli volt...nekem pedig elgondolkodtató...
Ma anyák napján jó lenne fizikailag megölelni Téged, drága Anyukám! Sok - sok hálával tartozom Neked és hatalmas köszönettel az életemért és azért, amilyen ember lettem! Egyszer azt mondtad, hogy ha meg is halsz mindig velem leszel és tudom, hogy általad ülök Isten tenyerén! :)

2015. március 26., csütörtök

És boldogan éltek, míg meg nem haltak...


És boldogan életek, míg meg nem haltak...a népmesék záró sora ez. Vajon valaha elgondolkodtunk már azon, mit is jelent ez? Vagy csak akkor, amikor közvetlen közelünkben ér véget egy élet...sokszor úgy érezzük talán túl korán...
A tavasz nekem mindig nehéz, mert úgy érzem túl korán ért véget egy élet, ami az én életem egy része volt és most mikor az egyetemen a tavaszi napforduló egybe esett a halál és a gyász témájával, majd egy kedves kolléganőnket elveszítettük, hirtelen újra eszembe jutott ez a népmesék végén elhangzó mondat, amire egykor nekem a Hospice - házban egy továbbképzésen adtak értelmet...Vajon tudjuk -e előbb, hogy addig érdemes ÉLNI (én inkább elégedett, alkotó életnek mondnám, az elcsépelt boldog helyett...), amíg megtehetjük...és ki tudja, az meddig is van...?!

Simon András: A lélek örök honvágya
Én egykor nem vittem be virágot a kórházba, mert azt hittem, majd amikor legközelebb megyek, de nem volt legközelebb, aztán most is azt gondoltam, hogy időben küldünk virágot a kolléganőnknek, aztán kiderült, hogy már nincs idő...A halál egyet tud, pontot tenni és ennél nincs nagyobb valóság, mert nincs már ha, majd...legközelebb, csak most és pont.
Anyukám mondta mindig, hogy egyszer majd nem lesz és ez így lesz normális és élni kell tovább az itt maradóknak, akkor én azt mondtam gyerekként, hogy "Te soha nem halhatsz meg!"...aztán elment és egy pillanat alatt felnőttem...és eltelt ugyan tíz év...kimondani is hihetetlen...azóta új időszámítás van, egy másik világ...Valószínűleg nem lennék ma az, aki ha akkor nem az történik ami, úgy ahogyan...Dühös voltam, kiabáltam: "Nem hagyhatsz itt egyedül ebben a világ!"
Persze nem hagyott egyedül, hiszen magát adta és az erejét, azzal, ahogyan szeretett, amit megtanított, ezért éltem túl, és aztán még annyi mindent kibírtam...nélküle...
Tegnap óta sokunk szemében könny van...sokan tudjuk, hogy a szenvedés helyett jobb ez így, még is fáj és nehéz, a mi lett volna ha,...a bárcsak...és még annyi kérdés, amire nincs válasz...

Az egyetemen dr. Somosi Gábor az előadását, a mit bánnak a leginkább a haldoklók, Bronnie Ware palliatív ellátásban dolgozó ausztrál nővér által leírt gondolatokkal zárta és most én is ezt az 5 pontot ideírom, mert nagyon elgondolkodtató:

 1. Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, nem pedig a mások elvárásainak megfelelni.

2. Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat.

3. Bárcsak lett volna bátorságom az érzéseim kimutatására.

4. Bárcsak ne hanyagoltam volna el a barátaimat.

5. Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb legyek.




2015. március 14., szombat

Kamasznak lenni....Anya, szeretsz?! 2.

A fotókat választotta: C.P.

Az elmúlt időszak benyomásai, beszélgetései indítottak arra, hogy megszülessen ez a bejegyzés...Délutáni, illetve éjszakába nyúló beszélgetések...kamaszokkal...Nehéz dolog ez a szeretet...mindannyiunknak...hát még a kamasznak, akinek éppen most kezd kinyílni a világra a szeme és kezd lehullani a rózsaszín köd róla...és fáj...hogy a felnőttek, a szülők nem is olyan tökéletesek és még meg sem értik a közel sem tökéletes kamasz gyereküket, aki pedig semmi másra nem vágyik mint arra, hogy engedjék szabaddá válni és minden hülyeségükkel együtt is szeressék őket...Van, aki maximalista és stréber lesz, hogy megfeleljen és büszkék legyenek rá, van aki lázadni fog és csak azért is az ellenkezőjét teszi, hogy megbosszulja mindazt, amit az el nem fogadása miatti szeretetlenségében megél...

Az anyám nem szeret...

Elképesztő hallani ezt egy kamasz gyerek szájából...szomorú kutyaszemekkel bambulva maga elé...
Nehéz érzésekkel racionálisan beszélgetni, nehéz egy gyereknek azt mondani, hogy rosszul érzed, biztos szeret...nehéz...mert amikor azt mondja a gyerek, hogy az anyám a főnököm, hogy nem is emlékszem, mikor mondta utoljára, hogy szeret vagy hogy soha meg sem puszil (és már ne is tegye), hogy azt mondta, hogy nem ilyen gyereket akart...akkor mit is lehet mondani...lehet mit mondani, főként a saját érzéseit lehet visszamondani, a fájdalmát és azt, hogy a szüleink is emberek, hogy nekik a gyermekük kamaszkora krízis, sok esetben a saját egykori krízisük visszatérése és hogy miért nem veszik észre, miért csinálják pont úgy mint ahogy velük....hmmm, mert beismerni, leülni magunkkal nem könnyű, hiába is vagyunk felnőttek.



Az egyetemen fejlődéslélektan előadáson hallottam először ezt a verset, most megosztom veletek! Valahogy ott legbelül mindig kisgyerekek maradunk és minden kapcsolatunkban szeretnénk kicsit újraélni azt a szimbiózist, amit az anyukánkkal egykor...miközben az egészséges felnőtt autonóm és tud szeretni...és...és..de ezt az ambivalens érzést az alábbi költemény jobban ki tudja fejezni mint én...

Szabó T. Anna: Elhagy


Elárul és elhagy.
Kilök magából és elhagy.
Önmagát adja ennem és elhagy.
Ringat és elhagy.
Talpam simogatja, fenekem törüli,
hajamat fésüli, elhagy.
Orrom az illatát issza, ölel:
„Soha nem hagylak el!” Elhagy.
Áltat, mosolyog, súgja: „Ne félj!”
Félek és fázom, és elhagy.
Este lefekszik az ágyra velem,
azután kioson és elhagy.
Nagy, meleg, eleven, fészekadó,
csókol és dúdol és elhagy.
Cukorral tölti a két tenyerem,
tessék, ehetem: elhagy.
Sírok és ordítok, úgy szorítom:
foghatom, üthetem, elhagy.
Csukja az ajtót és hátra se néz,
nem vagyok senki, ha elhagy.
Várom, ahogy remegő kutya vár:
jön, ölel, símogat, elhagy.
Ő kell, mert nélküle élni halál,
felemel, melegít, elhagy.
Ketrec a karja, de ház az öle,
vágynék vissza, de elhagy.
Egy csak a lecke: nem ő vagyok én,
idegen, idegen, elhagy.
Ott a világ, lesz más, aki vár!
Lesz majd benne, kit elhagyj.
Csukd be az ajtót, vissza se nézz:
várni a könnyebb, menni nehéz,
lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul,
mindig lesz, aki vár, aki fél,
mindig lesz, aki vissza se tér,
megszül, és meghal, és elhagy.






2015. február 26., csütörtök

Vadon...avagy a gyász próbái...

Nem gondoltam, hogy ennyire meg fog érinteni ez a film...amikor kitaláltam, hogy önismereti szakkör keretében megnézzük a diákokkal, azt hittem, hogy érdekes lesz és tanulságos, de nem sokban fog mást adni mint az eddigi önfeltáró filmek...azaz a diákoknak igen, hiszen ők annyi mindent nem tapasztaltak még...na, de nekem már nem lesz megrázó, felismerő...katartikus mozzanat...Ezzel nem lebecsülni szeretném ezen témájú könyveket vagy filmeket, csak ha az ember sokat nézett filmeket és olvasott könyveket ebben a témában, úgy érzi már igazán újat nem lehet neki nyújtani...hála Istennek, de...

Pacific Crest Trail - Csendes Csúcs Ösvény
4000 km Észak - Amerika nyugati részén húzódik
https://www.youtube.com/watch?v=7z9wd9bS1FM
Az európai ember a gyászt tabuként kezeli. Bagatellizálja, Majd az idő megoldja!...Szedd össze magad! ... Az élet ilyen!...és hasonló panelmondatokat hallgathat az ember, ha tragédia éri...kevesen merik felvállalni, hogy a veszteség igenis nagy fájdalommal és űrrel jár és NORMÁLIS, sokkal inkább mint úgy csinálni mintha semmi nem történt volna...ez senkinek nem szokott igazán menni. Ez a film arról a mély fájdalomról szól, amikor az ember elveszíti, akit a legjobban szeretett és aki őt a legjobban szerette, ebben a filmben az édesanyja tragikus halála indítja el Cheryl kálváriáját...
"Mindent Tőled kaptam."
Nekem ez volt a legnehezebb mondat...mert igen, az én utazásom önmagam felé anyukám halálával kezdődött...és ha nem is kell mindenkinek eljutni a heroin pokláig, annak a szeretetnek a hiányát soha semmi és senki nem lesz képes betölteni, amit (nekem) az anyukám adott és ennek elfogadása és elengedése sok-sok évbe telt. Igen, be lehet betegedni és szét lehet csúszni, ha az embert túl korán érik a veszteségek és le lehet menni a pokolba...aztán a szerencsésebbek vissza tudnak jönni...mert olyan boldogság, ami a hollywoodi filmekben van, olyan nincs...a való életben nincs...csak kemény munka van...túra az életért...önmagunkért...
Ez a film az őszintesége miatt volt annyira ütős, nem akart misztifikálni vagy azt mutatni, hogy 2000 km után meg lehet világosodni...mert nincs olyan megvilágosodás, ami után soha többé nincsenek kihívások...amikor rájövünk, hogy egyedül vagyunk a világban, akkor kezdődik az élet és a kapcsolódás, amikor tudjuk, hogy abból építünk, amit kaptunk és azzá válunk, amit teszünk másokért...és nehéz...nagyon nehéz...és aki még (részegen vagy józanul...állapotfüggő) nem sírt cudarul a gyerekkor elvesztése miatt és azon, hogy vannak vágyak, amik soha többé nem jöhetnek vissza...hát...az nézzen végig egy naplementét a hegyekben...mert amíg nem fogjuk fel, ami a népmesék végén szokott lenni: és boldogan életek, amíg meg nem haltak (azaz addig élj míg van rá lehetőséged)...addig az élet felé elvárásaink lesznek és a nap végén elégedetlenséget fogunk érezni...mert mindent megkaptunk már, amire szükségünk van...és egy biztos mindent pont úgy csinálnék, ahogy egykor tettem...mert csak úgy tudtam tenni akkor...és így lettem ezek által azzá, aki ma vagyok...;-)
Nézzétek meg a filmet! Jó túrázást önmagatok felé!:)

2015. február 21., szombat

Kamasznak lenni...Határok. 1.

Fotókat válogatta: C.P.


Rég írtam...az elmúlt időszak igazán izgalmas és eseménydús volt. Túl vagyok a vizsgaidőszakon és néhány belső és külső utazáson. Azt mondják, az embert nem véletlenül találják meg témák, munkák és emberi kapcsolatok. A tükrözés technikát tanulva és a nondirektivitást erősítve elsősorban az egyetem önmagunk fejlesztéséről szól, vagy inkább önmagunk megismeréséről...miért is vagyunk ott, ahol vagyunk...mielőtt még teljesen belefeledkeznék a mélylélektanba, visszaugranék a blogbejegyzés témájához. Miért is éppen most érett meg egy blogbejegyzés sorozat a kamaszokról, arra egyszerű a válasz: mindkét szóbeli vizsgámon a serdülőkort húztam...sorsszerű? Hmmm...az!:)

És hogy az én kamaszkorom milyen volt, erre egy egykor volt beszélgetésből egy rövidke részlet:
- Andikám! A mi kamaszkorunk alvó korszak volt! -  mondta egyszer az egyik barátnőm, amikor éppen felidéztük, azaz próbáltuk felidézni a gimis éveket...Stréber jó tanulók voltunk...ennek megannyi átkával és áldásával...szorongók és teljesítménykészeresek voltunk ugyanakkor a legjobb egyetemekre kerültünk be, aztán egy év után mindannyiunknál jött a lelki összeomlás...és kezdtünk végre lázadni...a szakirodalom ezt posztadoleszcenciának hívja, azaz elhúzódó kamaszkornak...a burokban való lét - saját tapasztalat - káros...bár az eszetlen lázadás sem kevésbé...hol is van a határ? Vajon kamaszként van határ? Ki húzza meg illetve ki segít a határok megtalálásában...? Segít e valaki ma egészségesen megélni a kamaszlétet...?

Fotókat válogatta: C.P.

Az elmúlt 14 év alatt igazán sokféle kamasszal találkoztam, egy biztos, hogy akár eminens volt, akár gyenge tanuló iszonyú válságot élt meg önmagával és a családjával és ez a NORMÁLIS! Aki nem lázad, aki nem önállósodik, aki nem feszegeti a határait és nem létesít társaskapcsolatot...nos, az megakad az identifikációjában...Ahhoz, hogy tudjuk kik vagyunk azaz mivé/kivé szeretnénk válni...meg kell harcolnunk magunkért másokkal...a világgal. Ekkor születnek azok az álmok, amiket majd felnőttként megvalósítunk. Amit mi találunk ki, amiért mi lelkesedünk vagy éppen csalódunk benne. Ennek a korszaknak sajátossága, hogy autonómiára vágynak, felelősségre, döntési helyzetekre...miközben félnek, bizonytalanok és újraélik az ödipális konfliktusban a szülőhöz való kötődés vágyát egyben a szülőtől való elszakadás feszítő igényével...azaz szeressetek úgy is és akkor is ha kibírhatatlan vagyok...!!! Határokat feszeget, miközben határokat szeretne kapni...elfogadó és szeretetteli közegben akarja kipróbálni magát, hogy tudja ki is ő...A legkreatívabb, legmélyebb korszaka az személyiségfejlődésnek...testileg, lelkileg és szellemileg a legdinamikusabban változó időszak és a legnehezebb is a kamasznak is és a környezetének is...

"A serdülőkor tehát - a pszichés betegségekre emlékeztető jelenségek ellenére - a normatív válság időszakának tekinthető, amelyet egyrészt az énerő viszonylagos gyengesége, másrészt a növekedésre szolgáló energia felszabadulása jellemez. A lekötetlen, szabad energiák addig rejtett szorongásokat is életre kelthetnek, és új konfliktusokat provokálhatnak, de az én új funkcióinak érlelődését, a kreatív potenciál kibontakozását segítik." (részlet Frenkl Sylvia - Rajnik Mária: Életesemények a fejlődéslélektan tükrében) 

Ma a Z generáció  a felgyorsult információ hálózatában olyan impulzusokat kap és olyan elvárásoknak van kitéve, amely egy érett, felnőtt embernek is sok nehézséget okoz. A mai magyar oktatás nem tud mit kezdeni ennek a generációnak az új problémáival, de a régiekre sincsenek jól bevált módszerek. Továbbra is kockagyártás folyik...illetve folyna, ha ... csak a gyerek pont azt mutatja...hogy minden megváltozott...krízis van...és a legdöbbenetesebb, hogy a kutatások szerint egyre drasztikusabb a gyerekek elmagányosodása....hogy ez mit is jelent, hova is vezet azt a következő bejegyzésben fejtem ki.
Egy biztos, a határok kijelölésének mindig és mindenkor rugalmasnak és egyénre szabottnak kell lennie és ami által ez megtörténhet, az a világ legegyszerűbb módja: beszélgetni kell velük. És mielőtt felcsattannátok, hogy na pont azt nem akarnak...ez majd egy másik bejegyzés témája lesz, hogy hogyan lehet őket megszelídíteni... ;-)

Fotókat válogatta: C.P.


2015. január 2., péntek

A lélek bugyrai...I. Avagy eszeveszett meséink...hatásai...

Eszeveszett mesék 
Tegnap a macskajaj kúrálására kultúrát írtunk fel magunknak. Előtte elmentünk lencsézni egy igazi bisztróba, a Szimpla Háztájiba, ami egy nagyon kellemes kis hely és tényleg házi ízek vannak és a kávéjuk is remek...tehát telebendővel indultunk neki a vígjátéknak kikiáltott opus megtekintésére... miközben igyekeztünk az izomlázat kilazítani a testünkből, ami a hajnalig tartó táncolás miatt fel -feltört a tagjainkban...
Eredetileg nem akartam írni erről a filmről, ámbár nagyon mélyen érintett, aztán este neki álltam a vizsgáimra készülni és miközben olvastam a tanulmányt és az alább idézet részhez értem, már tudtam írnom kell erről...
„Mindannyiunkat lebilincsel a félelem, hogy a valóságot lássuk - írja Gruen. - Ezért annak idején úgy határoztunk, hogy a dolgokat nem fogjuk aszerint szemlélni, amilyenek. Már rég megadtuk magunkat, alkalmazkodtunk, engedelmesek vagyunk. Sokra tartjuk manapság, hogy racionálisak és realisztikusak legyünk. Mégis tény, hogy a mindennapi tagadások kultúránk normális alkotórészei, sőt azokat az embereket tartjuk normálisnak, akik alkalmazkodnak e működési módhoz, és így sikeresen tevékenykednek kultúránkban." Normális dolognak számít, hogy azok az emberek, akik eredetileg áldozatok voltak, most másokat félemlítenek meg és szenvedést okoznak nekik. Normálisnak számít az is, hogy győz az erősebb ember, a hegyesebb könyök, a nagyobb hang, a gyorsabb fecsegő, a nagyobb autó, a szebb ház. Az élet maga státusz. A forma ott válik tartalommá, ahol minden üres. Engedelmesség támasztja alá a hatalmat, és az engedelmesség teszi lehetetlenné azt is, hogy a felgyülemlett dühöt a felelősök ellen fordítsák. Ám a düh itt van. Hová irányítsa az ember? Saját maga vagy mások ellen? Mert akik a dühöt maguk ellen fordítják - ahelyett, hogy kifelé, mások ellen fordítanák - , gyakran azok, akikben még eleven a lelkükben lévő elidegenedés elleni védekezés. Ők a be nem illeszkedettek, az engedetlenek, akik lázadnak, feltűnnek, a kívülállók, a saját fészküket rondítók, az árulók, a bűnbakok, akik vonzalmakat, barátokat és nagyon gyakran munkájukat is elveszítik. Mivel gyűlöletüket nem képesek a külvilág felé fordítani, gyakran magányosan állnak az alkalmazkodó engedelmesek jól működő seregével szemben, és különcként elbizonytalanodnak afelől, hogy életüket kézben tartják e." (Részlet Frenkl Sylvia-Rajnik Mária: Életesemények a fejlődéslélektan tükrében. Arno Gruen: A normalitás tébolya)
Amikor arról gondolkozom, mi is a normális, azaz ki az .. mindig elbizonytalanodom...túl kritikusnak tartom magam...egyrészt akiket szeretek, azokkal szemben nagyon elfogult vagyok, ugyanakkor a keep smiling társadalmától hihetetlenül kiábrándult tudok lenni és az elmúlt pár évben bőven volt tapasztalatom, a normalitás tébolyának megtapasztalásáról...én igyekeztem ... alkalmazkodni...való igaz...nekem ez megy a legnehezebben, de mert szeretem a kihívásokat ezt is kipróbáltam...és...
A film annyira drasztikusan mutatja be azt az utolsó előtti pillanatot, amikor már nincs visszaút ... az ember nyel és nyel és vár és hisz és remélem...mondjuk vakságot és engedelmességet fogad, mert azt mondták neki gyerekkorában, hogy rendesen kell viselkedni...még akkor is, ha másik veled nem az...
„Arno Gruen idézett könyvében nem a társadalom úgynevezett „betegeit" veszi szemügyre, hanem az alkalmazkodókat, az úgynevezett „egészségeseket", a verseny, az uralkodás, a birtoklás, hódítás terén sikereseket, tehát mindazokat, akik látszólag mentesek a szorongásoktól, feszültségektől, szenvedésektől, és akik a győztes pózában gázolnak át a kis családok és a nagy munkalehetőségek világán. Azokkal foglalkozik, akik megtalálják követőiket és fizetett tapsolóikat, tehát mindazokkal, akik kiskoruktól fogva megtanulták, hogy a blöfföt készpénznek, a szemfényvesztést pedig valódinak tartsák. Azt a sokaságot vizsgálja, akiket arra szoktattak, hogy a dolgokat soha ne olyannak lássák, amilyenek valójában, hogy életük azon nagyravágyó urait tiszteljék és irigyeljék, akik csak az image-létet gyakorolták, és sohasem azt, miképpen legyenek önmagukká." (16.oldal)
A tagadás kultúrájából való kiábrándulást csodálatosan ábrázolja az Eszeveszett mesék hat jelenete. Annyira drasztikus, véres és döbbenetes némely epizód, hogy volt egy-egy pont, amikor már mondtam, hogy na elég...ez már sok...igen...sokkoló...ahogy a filmről egy kritikus írta  „kegyetlenül vicces szkeccs film"... A film pont azt ábrázolja, amikor elég lesz a normalitás hazugságából, amikor már pont eleget tűrt az ember és már oly rég óta nem adja ki a dühét az őt ért igazságtalanságok miatt, legyen társadalmi vagy magán szintű...elképesztő ereje van...és csak is fekete humorral bírható...mert hogy ez az életben a való életben igen rémisztő...két epizód különösképpen megfogott, az országúti ámokfutók párbaja és a megcsalt ara őrülete saját lakodalmán...
Utána még hosszasan sétálgattunk, beszélgettünk az élet és az életünk dolgairól...már jó pár eszeveszett történeten túl vagyunk az örök barátokkal, hmmm...hogy okosabbak lennénk tőle vagy normálisabbak ... egyik sem...
A ma délelőtti filozófiánk esszenciája ennyi volt: „- A reményt nem lehet ellopni senkitől!- mondja a gyerekkori barátnőm. Erre én: Így van. Különben kihalt volna már az emberiség...!"
„Elvileg csak két világ létezik - írja könyve végén Arno Gruen- , az élet világa és az, amely a pusztításnak és a halálnak kötelezte el magát" Ám a vágy és a valódi közelség lángja örökmécsesként ég minden emberben, és ezzel a szeretetteljes találkozás reménye az emberi lét részeként ragyog fel. A vágy és a remény azt a lehetőséget rejti magában, hogy újra megnyíljunk a fájdalomnak. Csak így maradhatunk meg emberségünkben, és így nem kell a fájdalmat másokban keresnünk, azokat megszégyenítenünk és megbüntetnünk. Fájdalma tudatosodása nélkül nem válhat egy ember emberré. Halált megvető vállalkozás a fájdalomnak megnyílni és a gyász mélységeit megjárni, de attól való félelem, hogy nem térünk vissza a könnyek völgyéből, beágyazódik legelső, szeretettel és melegséggel kapcsolatos tapasztalatunkba - még azelőttről, hogy a dolgokat a fejük tetejére állítottuk volna -, és ez a legelső, magunkkal való találkozás azt mondja nekünk: Felhozzuk a tó mélyén heverő gyöngyöt, és az idegent ismét barátunkká tesszük."
Ezt a gondolatot a film végére a két epizód (a mérnök és az ara "bosszúja") csodálatosan hozza...azt kell mondanom, hogy hűha, de jó volt...és nézzétek meg...abszurd ... de jól eső ... olyan mint mikor a nyári hőségben jégeső zúdul az ember fejére...