Aki mer, az nyer…avagy kockázat nélkül nincs boldogság?! Gondolatok, arról mi kell ahhoz, hogy megújuljon egy közösség…

Ez a tanév különösen nagy kihívásokat hozott mindannyiunk életébe. Változások kezdődtek és ezek mindig félelemmel és sok-sok nehézséggel járnak. Új programokat, terveket írunk…írnánk és közben újra és újra felmerül a kérdés, hogy van e bennünk elég bátorság, hit és tudunk e mi magunk elég lelkesek lenni a megújuláshoz, hogy aztán képesek legyünk úttörői lenni itthon valaminek, ami még nincs…és ami hasznára lehet majd mindannyiunknak. A tapasztalatok és a konfliktusok sokszor olyan gátat emelnek, amik átugorhatatlannak tűnnek. Ilyenkor a kulcs a jó kommunikációban van és no igen, abban, hogy aki mondja bízunk - e benne vagy sem, azaz tudunk - e újra és újra szeplőtlenek lenni, mert igen, ez a munkakapcsolatainkban is ugyanolyan fontos, mint a mindennapi életünkben. Hamvas Béla ezt az érzést is olyan kiválóan fogalmazta meg:

"Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság… a küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, vagy meghalva élni. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet. Szeretni.”

Vezető legyen a talpán, aki képes szárnyakat adni és közben minden elvárásnak, szabálynak megfelel és a bizonytalanságot is jól tűri és emellett olyan erőforrásokat tár fel a csapatában, ami kreativitást csihol, a már évek óta Csipkerózsika álmát élő munkaközösségbe.

Mozaik Csoport - Pillangóhatás Pedagógiai Program

Én hiszem, hogy a keretek között is létezik olyan szabadság, amiben lelkesedni tudnak az emberek és bizalmat, munkát és időt áldoznak olyan jövőben kamatozó lehetőségeknek, ami ma még csupán álomnak tűnhet. Ugyanis, ha mi felnőttek, pedagógusok nem tudunk kamaszos halálugrásokat bevállalni, akkor mire neveljük a diákjainakat, gyerekeinket?!

Megalkuvásra, kivárásra, monotonitásra...majd lesz valahogy fiam, olyan nem volt, hogy sehogy se legyen érzésre?! Miközben a világ körülöttünk mást diktál, úgy több ezer éve...csak ez az európai civilizációnkba olyan nehezen kezdett beszivárogni. A „Valósítsd meg önmagad!” előtt jobb lett volna az „Ismerd meg önmagad!” ókori  görög útravalót magunkévá tennünk...

Nos, kicsit elkanyarodtam a témától, de azért még sem annyira. Hiszen, ha azt csináljuk, amit szeretünk, akkor minden napunk lendülettel kezdődik (lásd már 7 órakor írni támadt kedvem :) ) és akkor a buszmegállóban nem citromarccal lökjük odébb egy –egy obszcén szó kíséretében a minket lökdösőket, hanem a „nem történt semmi”, (tömeg van, sokan vagyunk és miért is taszajtana direkt odébb engem...érzés talán kevesebb energiát szív el, mint a bosszankodás) nem csak szavakban, hanem érzésben is megjelenik. És akkor már jól indult a napunk. A munkahelyen azzal az erővel dolgozunk, hogy értéket hozunk létre, esetemben ez tanárként nem egy utolsó életérzés... És ha ezt árasztjuk, akkor a környezetünk is harmonikusabb. Nehéz? Igen. Senki nem mondja, hogy annak, aki mosolyog nincsenek problémái, hogy soha nincs kételye, hogy nem fáj semmije, hogy a világ legjobb családja az övé és mellesleg dagad a pénztárcája...talán annyival jobb egy lelkes embernek, hogy mást vesz észre a világból, mint a kedvetlen. A ködös, hideg reggelen már az is örömmel tölti el, ha iszik egy finom, illatos tejszínhabos kávét...

Sokszor gondolkodtam azon, hogy tanulható ez az életszemlélet vagy szerencsés az, aki ezt kapta. Virginia Satir amerikai családterapeuta szerint mindannyian növekedünk, mindenki képes arra, hogy becsülje önmagát és aztán ezáltal másokat is, ami a tápláló család és közösség alapja.

A múlt héten Feldmár András pszichoterapeuta előadásán voltunk, aki az életunalomról tartott aznap előadást. Engem leginkább az ragadott meg az egészből, hogy mindenki képes meggyógyulni szerető, elfogadó közegben, ott ahol az lehet, aki valójában, amiben vállalhatja önmagát szabadon, mert úgy szeretik ahogy van. És akkor már be is villanhat, hogy mekkorát mosolyogtunk a Brigdet Jones naplója című film ide passzintható csöpögős jelenetén, miközben nincs olyan ember, aki ne erre vágyna teljes szívéből...

A bejegyzés megszületéséhez még hozzátartozik, hogy Egészséghetet tartunk a kollégiumban, ahol a testi-lelki-szellemi harmónia fontosságára hívjuk fel a figyelmét az ifjúságnak. Ennek keretében tegnap este levetítettem A békés harcos útja című filmet és hazafelé sétálva eszembe jutott kitől kaptam a filmet és éppen akkoriban hol is tartottam az életemben és akkor felgyulladt a lámpa a fejemben, hogy bármi is megszületett volna a múltban, ha elkezdtem volna elemezni és mérlegelni a jövőbeni sikerét, eredményét...???

Nos, így a végére – még a reggeli kávém előtt – csak ennyi: ugrani kell, ahogy anyukám szokta mondani: Tudod, mit mondott a papagáj a macska szájában? Nem adom fel! :)