Szenvedélyeink…

Sokat gondolkoztam, hogy írjak Amy halálával kapcsolatban a szenvedélybetegségekről és annak általam vélt okairól és a segítség lehetőségeiről vagy sem…

Aztán csak nem hagyott nyugodni és újra és újra megnéztem a belgrádi fellépését és most megérett bennem.

Gyermekvédelmi felelősként számtalan képzésen vettem részt, pedagógusként rengeteg helyzetbe „futottam” már bele, emberként éltem egy szenvedélybeteggel, mondhatni tapasztalatom van, sokféle válfajáról, viszont azt is tudom, hogy a szenvedővel együtt lehet küzdeni, amikor már megérett benne, addig pedig a poklokat éli meg az ember és bízik a belátás megérkezésében.

Hatalmas a konfliktus a szenvedélybetegnek magával és környezetének vele. Nekem évek mentek rá a felfedezésre, a megértésre, a segítségre, a feladásra és az elengedésre, mire rájöttem, hogy ha nem fogja meg a kezem önként, hiába nyújtom és adnám, és hiába akarok érte tenni bármit is…

Hogy mik a keresztmetszetek ezen hasonló életutat bejárt emberek között, nehéz lenne megmondani és nem is volna célszerű általánosítani, egy website-on találtam egy megközelítést az okokra, ami számomra elfogadható:

„A szenvedélybetegség minden formája mögött a saját én megtalá­lására irányuló ösztöntörekvés rejlik. Az ember jelenlegi létezés­módjával nincs megelégedve, többre vágyik, egyfajta ideális én után kutat, egy másféle vagy magasabb tudati szint elérésére törekszik. Mindaddig viszont, míg a keresés állapotában van, nem „Itt és Most" él, nem tapasztalhatja meg a beteljesülést.” (forrás: http://www.otthonigyogymodok.hu/lelki-gondok/58-lelki-gondok/273-szenvedelybetegseg.html )

Tavasszal kezembe került egy film, ami nagyon megrázott és most Amy Winehouse halálakor hirtelen bevillantak a képsorok. Réteg film Andy Warhol rajongónak és Edie Sedgwick (1943-1971) állapotúaknak…Hullócsillag (Factory girl)… művészvilág, szeretethiány, énkeresés … elkeseredés …színpad … és végtelen magány.

„One person in the ’60s fascinated me more than anybody I had ever known.
The fascination I exprienced was probably very close to a certain kind of love.”
(Andy Warhol)

Folyamatosan keressük a teljességet és minél jobban telik az idő minél több ál dologgal találkozunk, annál nehezebb a hitünket és bizalmunkat megőrizni. A művészek érzékenységük folytán még kiszolgáltatottabbak és miután a mámor, az extázis olyan könnyűvé teszi az embert, könnyen benne ragadhatnak…

Kérdezhetnénk, hol van a család, hol vannak a barátok, hogyan történhet tragédia, hm be kellene zárni vagy rehabilitációra küldeni? Utak, lehetőségek és hála Istennek sokszor segítenek egy időre vagy mindörökre. Akiknek ez nem sikerül, ők a Hullócsillagok…

Sorsuk megrázó és intő példa is, nyugodjanak békében!

És végül milyen elképesztő néha, ahogy ezek az emberek megéneklik eljövendő végzetüket...

A tápláló család és Gerald Durell

Az olvasás számomra szenvedély, a reggeli elindító és az esti lezáró pillanat, ha csak két oldalra van időm, akkor is megteszem, mert a lelkemnek kell és mert így szocializálódtam, ami azt is jelenti, hogy nem mindig voltam fegyelmezett a könyv lerakásában és volt, hogy könyörögni kellett, hogy menjek már reggelizni...bár ha olvastam, sosem voltam éhes, hm szabadalmaztatni kellene mint fogyókúrás módszert; Tápláld az agyadat és a lelkedet és karcsúsodik a tested! :-)))
De térjünk a bejegyzés központi mondanivalójára! Végül a vakációzásra egy humoros, könnyed olvasmány bújt a bőröndbe (és egy misztikus realizmus, csak hogy kerek legyen), amit valószínűleg érdemes lett volna már sokkal korábban elolvasni, de soha semmi nem késő és valami fantasztikus üdítő és felvillanyozó volt számomra. Bizonyítást nyert általa is, hogy a magas önbecsülés tápláló családban születik, ahol a konfliktusok építenek és inspirálnak!
Ez a könyv, amit mindenkinek szívből ajánlok, a vörösfenyők árnyékának idilli pillanatait színezte be, azáltal, hogy  a pihenni vágyókat random fel - feltörő hangos kacagásaimmal állandó kizökkenésben tartotta ellazulásuk mély pillanataiban...lassan nem is maradt körülöttem senki (na, jó ez volt a hab:)!

A könyv:
És amiért annyira szeretem:


"Olyan kedves embernek látszik – mondta mama, miután Koszti elbúcsúzott. – Csöppet sem olyan, mint egy gyilkos. 
– Miért, mit gondoltál, milyen egy gyilkos? – kérdezte Larry. – Olyan alak, akinek nyúlszája van, lólába, és üveget szorongat, amire rá van írva, hogy MÉREG?
– Ne butáskodj, drágám. Persze hogy nem így gondoltam. De azt hittem… szóval tudod, azt hittem, hogy gyilkosabb külseje van.
– Nem lehet a külső után ítélni – magyarázta Larry –, csak a tettek alapján. Én mindjárt megmondtam volna, hogy gyilkos.
– Miből, drágám? – kérdezte mama nagyon kíváncsian.
– Nagyon egyszerű – mondta Larry megvető sóhajjal. – Csak egy gyilkosnak juthatott eszébe, hogy albatroszt ajándékozzon Gerrynek."

És végül, hogy mi a könyv tanulsága és hogy miért érdemes a konfliktuskezelések alternatíváinak szemszögéből szemlélni, arra Virginia Satir  A család együttélésének művészete című könyvéből egy idézet: 

"Az ÉRTÉKESSÉG érzése olyan atmoszférában tud igazán virágozni, ahol tiszteletben tartják az egyéni különbségeket, nyíltan kimutatják a szeretetet, a hibákat arra használják, hogy tanuljanak belőlük, a kommunikáció nyílt, a szabályok rugalmasak, a felelősségről mintát nyújtanak (betartják az ígéretet) és becsületesek. Ez jellemző a tápláló családra. Nem véletlen, hogy azok a gyerekek, akik olyan családban nőttek fel, amelyre a fent említett jellemzők érvényesek, jóban vannak magukkal, következésképpen tudnak szeretni, testileg egészségesek és kompetensek." 

Gerry:-)

Jó olvasást és nevetgélést! :-)

Hétköznapi konfliktusaink

Mostanában akarva-akaratlanul is konfliktusokba futottam. Próbáltam kívülálló maradni, szemlélődő, higgadt, aztán valami elszakadt és részesévé váltam az akkorra már robbanásig feszült helyzetnek.

Én magam nem egy csendes visszahúzódó ember vagyok, sokkal inkább gondolom megoldásnak az ütközést mint az elkerülést, azaz a megbeszélés és nem az elfojtás híve vagyok. A tanult módszereket gyakorolva, próbálok figyelni az én beszédre, a testtartásra, az empátiára és a távolságból való szemlélődésre és van hogy sikerül, aztán mint nemrég van hogy nem...

Életem legnagyobb konfliktusai mindig ebből adódtak: "Én diktálom, Te csinálod!" utasításokból. 

Mivel jó magam is erős és temperamentumos személyiség vagyok nagyon ügyelek arra, hogy több szempontot is figyelembe vegyek és engedjek mások akaratának is...ez egy hosszú folyamat és még úton vagyok. Ugyanakkor végtelen felháborodás tör fel bennem, ha a magamban is meglévő gyengeségeket valaki a környezetemben mindenféle önkontroll nélkül alkalmazza akaratának, hangulatának, érzelmeinek és ösztöneinek kiélésére. Ekkor aktiválódik bennem a bomba és kattog...majd 10, 20, 50 után robban és a jól kihegyezett tőr pontosan beletalál a másik gyengéjébe és már kész is a káosz amigosz:-).

És ilyenkor jön a jó öreg mondás: "Okos enged, szamár szenved!"

No, kérem és akkor mindig nyeljünk?  Vagy vágjunk álszentül jó képet vagy iratkozzunk be pszichológushoz, akinek elpanaszolhatjuk, hogy mekkora maflák lettünk vagy küzdősportot űzzünk, hogy kiadjuk a dühöt vagy fogjuk a batyut és meneküljünk...?

Egy biztos a békességért dolgozni kell és minden résztvevőnek, aki egy közösség tagja, legyen család, baráti társaság, munkahely vagy bármi. Fontos a kellő önismeret, a nyitottság a problémák pozitív megoldására és az ebben való együttműködésre és annak elismerése, hogy hibázni szabad és ettől még egyenrangú az az ember, aki épp nem jól mosogatott vagy nem úgy beszélt, ahogy kellett volna...

Hiszem, hogy  a konfliktusok építő hatásúak, a negativitás, a mások folytonos lebecsmérlése, az életbe vetet bizalom megkérdőjelezése, harag és düh azonban romboló, sőt pusztító hatású. Elveszi az energiát, a meghitt légkört megöli. 

Egy csodálatos pillanatot, egy jól sikerült feladatot egy negatív hozzászólás, egy rossz szájízű "jószándékú" kritika porig rombolhatja. Megéri? Nem. 

A sikeres konfliktuskezelés alapja az egészséges önbecsülés, persze, ha ez megvolna a konfliktust kiváltóban nem is lenne ütközés.

Összegezve: hasonló a hasonlót szereti és érti  és érzi, a különbözőség fejleszthet, ha képes mindkét fél azonos fokra ugrani, ha nem, akkor végtelen és eredménytelen játszmába kezdenek, amiben elvesznek.

Életem folyamán megtanultam egy folyamatot, amit feszült helyzetekben alkalmazok:

először humor, aztán meghallgatás, figyelem, segítség, csend, csend, figyelmeztetés, problémafelvetés, türelem, türelem és elengedés vagy végső elkeseredésben beolvasás(ezen még dolgozom nem eredményre vivő). 

Az emberi sokszínűség csodálatos dolog és még csodálatosabb, hogy dönthetek, hogy  a színkavalkádból melyek az én harmonikus színeim. A változást mindenki maga indíthatja el és számomra a harmónia fontosabb mint a győzelem a másik felett.

Sokáig úgy véltem, hogy gyávaság befejezni egy kapcsolatot azért, mert nagyon különbözőek vagyunk, ma bátornak, tudatosnak és erősnek érzem azokat a döntéseimet, amikor felismerem, hogy ővele nincs mi vagy ez nem az én feladatom, életcélom még ha évek óta teszem mindazt. 

Az alap, hit az életemben, magamban és Istenben.

23.zsoltár

"Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizek­hez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az Ő nevéért. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem. Asztalt terítesz nekem az én ellenségeim előtt; el­árasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam. Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig (mindörökké)."