Vadon...avagy a gyász próbái...

Nem gondoltam, hogy ennyire meg fog érinteni ez a film...amikor kitaláltam, hogy önismereti szakkör keretében megnézzük a diákokkal, azt hittem, hogy érdekes lesz és tanulságos, de nem sokban fog mást adni mint az eddigi önfeltáró filmek...azaz a diákoknak igen, hiszen ők annyi mindent nem tapasztaltak még...na, de nekem már nem lesz megrázó, felismerő...katartikus mozzanat...Ezzel nem lebecsülni szeretném ezen témájú könyveket vagy filmeket, csak ha az ember sokat nézett filmeket és olvasott könyveket ebben a témában, úgy érzi már igazán újat nem lehet neki nyújtani...hála Istennek, de...

Pacific Crest Trail - Csendes Csúcs Ösvény
4000 km Észak - Amerika nyugati részén húzódik
https://www.youtube.com/watch?v=7z9wd9bS1FM

Az európai ember a gyászt tabuként kezeli. Bagatellizálja, Majd az idő megoldja!...Szedd össze magad! ... Az élet ilyen!...és hasonló panelmondatokat hallgathat az ember, ha tragédia éri...kevesen merik felvállalni, hogy a veszteség igenis nagy fájdalommal és űrrel jár és NORMÁLIS, sokkal inkább mint úgy csinálni mintha semmi nem történt volna...ez senkinek nem szokott igazán menni. Ez a film arról a mély fájdalomról szól, amikor az ember elveszíti, akit a legjobban szeretett és aki őt a legjobban szerette, ebben a filmben az édesanyja tragikus halála indítja el Cheryl kálváriáját...
"Mindent Tőled kaptam."
Nekem ez volt a legnehezebb mondat...mert igen, az én utazásom önmagam felé anyukám halálával kezdődött...és ha nem is kell mindenkinek eljutni a heroin pokláig, annak a szeretetnek a hiányát soha semmi és senki nem lesz képes betölteni, amit (nekem) az anyukám adott és ennek elfogadása és elengedése sok-sok évbe telt. Igen, be lehet betegedni és szét lehet csúszni, ha az embert túl korán érik a veszteségek és le lehet menni a pokolba...aztán a szerencsésebbek vissza tudnak jönni...mert olyan boldogság, ami a hollywoodi filmekben van, olyan nincs...a való életben nincs...csak kemény munka van...túra az életért...önmagunkért...
Ez a film az őszintesége miatt volt annyira ütős, nem akart misztifikálni vagy azt mutatni, hogy 2000 km után meg lehet világosodni...mert nincs olyan megvilágosodás, ami után soha többé nincsenek kihívások...amikor rájövünk, hogy egyedül vagyunk a világban, akkor kezdődik az élet és a kapcsolódás, amikor tudjuk, hogy abból építünk, amit kaptunk és azzá válunk, amit teszünk másokért...és nehéz...nagyon nehéz...és aki még (részegen vagy józanul...állapotfüggő) nem sírt cudarul a gyerekkor elvesztése miatt és azon, hogy vannak vágyak, amik soha többé nem jöhetnek vissza...hát...az nézzen végig egy naplementét a hegyekben...mert amíg nem fogjuk fel, ami a népmesék végén szokott lenni: és boldogan életek, amíg meg nem haltak (azaz addig élj míg van rá lehetőséged)...addig az élet felé elvárásaink lesznek és a nap végén elégedetlenséget fogunk érezni...mert mindent megkaptunk már, amire szükségünk van...és egy biztos mindent pont úgy csinálnék, ahogy egykor tettem...mert csak úgy tudtam tenni akkor...és így lettem ezek által azzá, aki ma vagyok...;-)
Nézzétek meg a filmet! Jó túrázást önmagatok felé!:)