Anyának lenni...

Vágfalvi Ottó festménye édesanyámról

A minap egy levelet kaptam, amiben "kedves édesanyának!" neveztek és egy pillanatra megálltam és elgondolkodtam, vajon ezeket a névre szóló szóróanyagokat mi alapján postázzák, honnan gondolják, hogy egy szimpla női név alatt egy anyuka lapul...
Persze minden éppen jókor érkezik az ember életébe...Ahogy tegnap nagy barátném mesélte, hogy a szeretett lány barátaiknak is végre lesz babájuk...és arra gondoltam, nos...anyává válni, ma a 21. században nem is olyan nehéz ...pedig...de...
Sosem voltam materialista vagy racionalista, így nekem könnyebb belekapaszkodnom a sors és egyéb rendezőkbe és ezért mind pozitív mind negatív élethelyzetben képes vagyok hinni, hogy ennek csak így lehetett megtörténnie...persze sokan sokszor már ezt igyekeztek bennem megkérdőjelezni...mindhiába...
Nem is olyan régen néztünk valami ámerikai szokványos filmet...már sajnos a címét sem tudom, de egy momentum megragadott benne. A magát kereső egyetemista lány, aki nem mellesleg egyetemi papával büszkélkedhetett és maga is pszichológia szakra járt, összeomolva ült a folyosón, mikor egyik tanára, a nem kevésbé durva és arcba vágó pszichológus professzor asszonya behívta egy teára...nos, a részletek nem fontosak...a lényeg, amit mondott, hogy bármi is fog történni vagy éppen nem fog megtörténni az ember gyerekével, azért mindig az anyját fogják hibáztatni...nos, most hogy a fejlődéslélektan bugyraiba leereszkedtem és maximálisan teljesítettem a félévet, még kevésbé tudom, amit tudni akartam, amiért elkezdtem mentálra járni. Saját élményű csoportban megélt katartikus élményeim sok mindent felszínre hoztak bennem...például, hogy mennyire nehéz anyának lenni, még ha Winnicott szerint Elég jó anyának kell csak lenni...
Én azt mondom, felelősség. A gyerek nem megszerzendő tárgy, egy életút bizonyos szakaszában teljesítendő feladat, hanem egy szerelem gyümölcse, a felnőtté válás koronája, az ember egyik legszebb lehetősége a halhatatlanságra és valami olyan mélységű emberré válásra, amit a család adhat meg egyedül...
Miközben a tapasztalataink azt mutatják, hogy a család betegít meg minket a leginkább és ezáltal ezeket a kora gyermekkori sérüléseket a legnehezebb meggyógyítani is...
Sokszor gondolkodom arról, hogy talán túl bonyolítjuk az életet, talán túl jól akarunk mindent csinálni, talán olyan terheket is cipelünk, amik nem a miénk, talán túl sokat félünk és ritkán szeretünk önfeledten...
Anyu tíz éve nincs fizikai testében köztünk, de élőbb mindennél, nincs nap, hogy ne jutna eszembe, hiszen annyi mindent kaptam tőle...még is, ha újra kezdhetnénk, akkor szabadabb anyukát szeretnék, aki több terhet tesz ránk és tud nemeket mondani...
Nehéz anyának lenni, azt gondolom...nekem igazán kihívás...magas a mérce...és mikor álmomban üzen és megrendítően élő, akkor napokig hatása alatt vagyok. Most az utazásunk alatt az évfordulójakor üzent, azt mondta, nekünk, hogy már nem utazásokat kellene terveznünk, hanem családot...semmi rosszalló nem volt a hangjában, mint mindig most is szeretetteli volt...nekem pedig elgondolkodtató...
Ma anyák napján jó lenne fizikailag megölelni Téged, drága Anyukám! Sok - sok hálával tartozom Neked és hatalmas köszönettel az életemért és azért, amilyen ember lettem! Egyszer azt mondtad, hogy ha meg is halsz mindig velem leszel és tudom, hogy általad ülök Isten tenyerén! :)