Miközben a Társadalmi Szolidaritás programra kiírt pályázaton ötletelek, folyamatosan beúszik a fejembe a múlt szombati West Balkánban történt tragédia.
És közben Az önzetlen segítségnyújtás iskolája című sajtóanyagban ezt olvasom:
„Egy egészséges társadalomban nem hagyják magukra a bajba jutottakat, de a segítségnyújtást csakúgy, mint az együttélés más szabályait tanulni kell. Az iskolai oktatás célja nemcsak az ismeretek átadása, hanem a nevelés. Minél fiatalabb korban tudatosítani kell a gyermekekben, fiatalokban, hogy nem önálló szigetekként élünk a világban, hanem egy közösség tagjai vagyunk, ezáltal felelősséggel tartozunk egymásért.
Néhány évvel ezelőtt, a társadalmi bizalomról szóló felmérésben a megkérdezettek több mint nyolcvan százaléka válaszolta azt, hogy senki nem törődik a másikkal. A közgondolkodást jelző arány sürgős beavatkozásért kiált.”
Aztán a közkedvelt közösségi portálon egy belinkelésből megtudom, hogy végleg bezár a West Balkán és hozzátesz a közösségi tag egy kérdést: „Szerintetek jogos?”
Rákeresek az oldalra és végigolvasom a nyilatkozatot, melyből számomra a következő sorok igen sokat mondóak:
„Nem tudjuk és nem értjük, hogy mi történt. Egy hely voltunk, ami tíz éve esküdött fel arra, hogy értéket hozzon létre, arra, hogy boldogságot szerezzen embereknek, arra hogy utat mutasson, arra, hogy kultúrát közvetítsen, segítsen értelmezni ezt a megzavarodott világot. Nagyon igyekeztünk. És közben valamit elrontottunk.” http://www.west-balkan.com/
Aztán gondolkodóba estem, vajon hogyan születik meg egy ilyen kérdés, a történtek ismerete és a nyilatkozat olvasata után?
Rengeteg elméletet olvashatunk a tömeglélektanról.
A szórakozó tömeg a kollektív extázis rituális alkalmait megragadva törekszik a hétköznapok monotóniájának megtörésére. Aztán jön egy váratlan helyzet és pánik keletkezik. Az esemény tudatosodásának rövid, olykor villanásnyi időszaka van, ami sokkal és elveszettség érzéssel jár…és a csoportdinamika hatására az egyénből kontroll nélküli tömegmassza keletkezik és jobb esetben egy ponton túl a racionális megoldások, a kooperáció és a segítőkészség kezd eluralkodni a tömegben és ezáltal visszatér a normális helyzet, szerencsés esetekben áldozatok nélkül.
Sajnos nem így történt…
Ezért abban is nagy a felelősség, hogy ezután a tragédia után, miként kommunikálnak és cselekednek az emberek, egyénenként, résztvevőként, érintettként, felelősként és állampolgárként…emberként.
Közösségre vágyunk, figyelemre, társaságra, szórakozásra…és mitől lesz valóban közösség egy embertömeg? A szolidaritástól, az egymás iránti felelősségvállalástól, a kölcsönösségtől, az empátiától?
Fontos felvállalni és kimondani a hibákat és vállalni érte a következményeket, ahogy egy embert úgy egy társadalmat is erkölcsileg csak az erősíthet meg, ha képes önreflexióra. Természetesen jobb lenne, ha mindez preventíven történne és még jobb lenne, ha egy ilyen tragédia után fel sem merülne a kérdés, hogy jogos-e?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése