 |
| Illusztráció: Gustavo Aimar |
Az én életemben mindig fontos szerepe volt a mesének. Emlékszem minden lefekvéskor az anyukám az ágyam végénél ült és mesélt, amíg el nem aludtam. Aztán jöttek a fiatal felnőttkori mesék, a nagy kedvenc Michael Ende Végtelen történet című megunhatatlan csoda könyve és aztán a már felnőtt fejjel olvasott Böszörményi Gyula Gergő és az álomfogók című opusa. Mindig is imádtam olvasni, mesélni és a fantáziámat használni...kihasználni...a tévé soha nem kötött le, untam...szerencse vagy sem nekem soha nem kellett mondani, hogy ne nézd gyerekem annyit a tévét...inkább azt, hogy tedd le már azt a könyvet! Ágyazz el, öltözz át és gyere végre enni...már dél van és te csak olvasol pizsamában...hmmm, nos, ennek is meg van a maga hátránya...:D!
Pedagógusként aztán elég kritikusan állok a diákjaim olvasmányaihoz...megnézem, beleolvasok...akár el is olvasom...ha...és igyekszem őket a minőség irányába terelni...már amennyire a kamaszok engedik...azt viszont tudják, hogy érdemes meghallani, amit mondok és talán ezért egy-egy könyv azért átesik a rostájukon is...
Szeptembertől kísérleti jelleggel önismereti szakkört indítottam be a koliban, gondoltam kicsit gyakorlom és megnézem van e rá kereslet a diákok körében. Két kis csoporttal indultunk el és egy-egy kolis eseménykor (pl. egészséghét) bemutató foglalkozást is tartottam. Én nagyon élvezem, várom minden héten és a visszajelzésekből ítélve a diákjaim is szeretnek jönni, bár sokszor szokatlan dolgokat csinálunk, amit még eddig soha nem tettek (pl. az udvaron elégetjük a papírra felírt fájdalmainkat és elengedjük)...
Ennek keretében a múlt alkalommal Lázár Ervin A hétfejű tündér meséjét vittem feldolgozásra és akkor még nem is sejtettem mennyire beletaláltam az egyik diákom éppen aktuális problémájába...
A meseterápiával 2010-ben találkoztam pótanyukám és egy jó barátom révén, mind a ketten odáig voltak Boldizsár Ildikótól és a módszerétől, amit gyógyításra dolgozott ki. Aztán az életünk úgy adta, hogy a barátnőm csöppnyi babáinál is alkalmaztuk a mesék gyógyító erejét, hogy a Pöttöm Pankákból Királylányok váljanak és apukájuk és anyukájuk serényen olvasott nekik varázsmeséket a kórházban...tehát saját bőrünkön is megéltük akkor aztán azóta is a mese gyógyító erejét.
Mert hogy a mesékben hősök vannak, olyanok mint Te vagy Én...mindannyian a saját életünk főszereplői és Hősei vagyunk. Kit is nevezünk Hősnek?
"Az, aki megy, amerre a szeme lát, nyitott szemmel jár-kel a világban, érzékeli mindazt, ami útközben megmutatkozik, és adekvát módon reagál a látottakra, megtapasztaltakra. Azaz LÁT. Arra megy, amerre az ajtók nyílnak, de arra mindenképpen megy, és ha mégis zárt ajtókra talál, eldönti: kinyissa-e az ajtót vagy más utat válasszon. Ehhez a döntéshez tisztánlátásra van szüksége, és annak felismerésére, hogy a zárva talált ajtó vajon az addig megtett út következő állomása-e, ami mögött újabb próbák várnak rá, vagy pedig a rosszul megválasztott útirány szükségszerű következménye. Ha az utóbbiról van szó, a mese egyszerűen kővé változtatja a mesehőst, azaz egyrészt határozottan jelzi, hogy rossz választásról van szó, ahol nincsenek további lehetőségek, másrészt megkíméli a hőst attól, hogy még mélyebbre süllyedjen a rossz választás nyomán. MENNI és LÁTNI - e két éltető, elengedhetetlen tevékenység a hőssé válás folyamatában, valamint a világ és az én kapcsolódásában." (Részlet Boldizsár Ildikó Meseterápia című könyvéből - 123.oldal)
Lázár Ervin meséjében van egy csúnya gyerek, rút, méghozzá hetedhét országon nem akad nála csúfabb...legalábbis így érzi. Lehet lány vagy fiú...ez nem derül ki, persze hiszen őt mindannyian ismerjük ott legbelül magunkban, főleg amikor nem szeretjük, nem fogadjuk el magunkat, amikor haragszunk azokra, akik teremtettek minket, akik miatt éppen olyanok vagyunk és éppen emiatt annyira nem vagyunk szerethetőek sem magunk sem más számára...és akkor elhatározzuk, hogy megöljük az átkozottat, aki ilyenné tett minket...
Mielőtt tovább olvasnád, hallgasd meg a mesét...:)
Szülő-gyerek konfliktus feldolgozására vagy önmagunk elfogadásának megélésére tökéletes. Igyekeztem elég színesen felolvasni, átadni és átéreztetni, mennyire kiszolgáltatott helyzetben van a Tündér és mennyire tévképzetek fogságában a vagdalkozó gyerek. Ez a részlet számomra a legszebb:
– Te bolond, te bolond – mondta kedvesen. Megcsókolt jobbról,
megcsókolt balról, megcirógatott.
Ez nem öl meg engem, ez nem varázsolt el engem,
ez nem bánt engem, ez szeret engem. És már sírtam is; te úristen, hat fejét
levágtam!
Elengedett. A szeme tükrében megláttam magam. A
lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosszúkás, nem voltam se bandzsa, se
lapátfülű, se tyúkmellű, se harcsaszájú.
Térdre estem előtte.
Amikor a kamasz összepakol, hogy akkor ennyi elegem van belőletek, ha nem ilyen gyereket akartatok, akkor megyek, elhagylak benneteket, gonoszak vagytok, pedig a ti művetek, hogy ilyen vagyok...mert itthon szörnyű lenni...megfulladok...- mondta a kisdiákom szomorú szemekkel...Az anyám csalódott bennem...én azt várom, kérjen bocsánatot...- De hát te nem mentél haza, hazudtál?...jó-jó....de miattuk...ők mondták csalódás vagyok...- Azt mesélted, hogy próbált kibékülni, ennivalót hozott...- Igen. De nem érdekel...nem megyek haza...- Azt mondtad fáj, most is könnyes a szemed...- Igen, de azért se...
Makacs, fájdalmas, küzdelmes kamaszkor...és a Tündér, ha mind a hat fejét le is vágja, akkor is szeretni fogja, az ő kis bolondját...
A foglalkozás végén kezébe nyomtam a kinyomtatott mesét, boci szemeivel rám nézett, szakadt nadrágjában, fekete zakójában,halálfejes kitűzőjével, leesett vállakkal elindult az ajtó felé és közben az orra alatt annyit mondott, hogy lefekvés előtt még egyszer elolvassa...
A mesék hatnak, csak úgy egyszerűen, a szívben elvetik magjukat és lassan szárba szöknek, hiszen egyszer ebből a kis makacs bolondból is teremtő Tündér lesz...;-).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése