A 2010-es év utolsó bejegyzése, amint ígértem egy saját élmény a maga tanulságaival együtt.
Két évvel ezelőtt váratlanul ledöntött egy betegség a lábamról, szokatlan tünetekkel és fájdalmakkal. Igazából senki nem tudta mi is lehet és a kettős látás megjelenésével már a sürgősségiről utaltak be a kórházba.
Nem értettem semmit és nem is mondtak semmit. Ez alapvetően meghatározta egész ottlétemet. A szeretteim törődése és gondoskodása és a velem született illetve anyukámtól kapott optimizmusom következtében türelemmel vártam, hogy orvosaim tudásuk legjavát adva hamarosan felvilágosítanak, mire ez a sürgőségi bent tartás.
Kezelőorvosom egy középkorú, mint később kiderült szakmájában elismert doktornő napokig szóra sem méltatott. Jöttek a különféle injekciókkal, kicsit kalapálgattak és egy nap egyszer megkérdezték duplán látok – e még. Előírták, hogy egész nap feküdjek és szemvizsgálaton kívül semmilyen vizsgálatot nem végeztek el. Vártam. Olvastam, sétáltam-tiltás ellenére-és tornáztam és mandalát festegettem.
Aztán úgy az ötödik napom elküldtek ismét szemorvoshoz egy lappal és azon láttam meg először a diagnózist. Elképedtem, hiszen egy komoly, gyógyíthatatlan betegség szerepelt rajta. A szemorvosnál elbőgtem magam, ő volt addig az egyedüli, aki ember számba vett és beszélgetett velem. A kezelőorvosomat azonnal megkerestem és kértem, hogy beszéljünk. Felvonta a szemöldökét és annyit mondott, hogy ez egy jó betegség és majd a szteroidok után jobb lesz a látásom. Borzasztó volt megélni ezt a kommunikációt. Természetesen nem voltak hozzászokva, hogy egy beteg kérdez, hogy akarja tudni, minek mi a hatása, miért pirult ki az arca, miért fáj a gyomra és egyébként miért van rosszabbul mióta itt van.
Az orvos barátnőm segítségével kerestünk egy szakembert, aki emberi és orvosi szaktudásával segített, mert partnerként kezelt, mert éreztem, hogy kölcsönös az elfogadás és a bizalom, és amit két hónapig nem tudtak meggyógyítani, azt 10 perc után képes volt diagnosztizálni és 3 nap megfelelő gyógyszer szedése után ismét jól láttam és meggyógyultam. Azóta is hálás vagyok Dr. Rózsa Csillának elsősorban azért, mert gyógyító orvos.
A kórházi kezelőorvos, amikor saját döntésem alapján elhagytam a kórházat és visszamentem a zárójelentésért, annyit kérdezett, hogy autóval jöttem-e? Én elmosolyodtam és csak annyit mondtam, hogy kettős látással igen kockázatos lett volna, ha vezetek (amúgy is jogosítvány nélkülJ), először zavarba eset és talán egy pillanatra elgondolkodott. Sokszor eszembe jutott, hogy bemegyek hozzá és elmondom, mennyire rosszul esett, ahogy bánt velem és a többiekkel, amúgy azt gondolom csupa jó szándékkal, hiszen mit is tudhatunk mi az orvostudományról…
És befejezésül F. Várkonyi Zsuzsa könyvéből egy idézet:
„A segítő alapbeállítottsága tehát lehet gyógyító, meddő vagy akár romboló is. A segítő kapcsolati készségein ugyanilyen sok múlik…Arra a tapasztalattára gondolok, mellyel a segítő felismerheti, mi zajlik kettőjük - a segítő és a segített – között, és fel tudja mérni, milyen hatást vált ki mindaz, amit ő tesz ebben a kapcsolatban.”
A következő bejegyzésem erre épülve a Gordon-féle kapcsolati modellt fogja bemutatni, ami meg fogja mutatni számunkra, hogy lehet másként, építően kommunikálni, amiben mindenki jól érzi magát!
Boldog, szeretetteljes, vidám, kreatív és élményekben gazdag új esztendőt kívánok mindenkinek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése