Segítő beszélgetés

„ Azzá válni, akik valójában vagyunk." Carl R. Rogers

Az életünk nagy korszakaiban ( kamaszkor, fiatal felnőtt kor, középkor, időskor...stb.) általában a kik vagyunk? mi a célunk az életben? kérdések előkerülnek. Jó szakmát, párt, munkahelyet, lakást...életet választottunk...??? 

A helyünkön vagyunk e?! Kik is vagyunk valójában? 

Az autónk/a házunk, a nőnk/férjünk/gyerekünk, a karrierünk/a facebook oldalunk?! Életkrízisek...kiégések...veszteségek...mind-mind jó alkalmak arra, hogy belenézzünk önmagunk tükrébe és változzunk...gyógyuljunk...fejlődjünk, hogy tudjuk este, mikor húzzuk le a zokninkat, hogy kik is vagyunk valójában...(a terapeutám gondolatával élve).
Ahhoz pedig, hogy magunkra tudjunk nézni, kapcsolatokra, reflektív kapcsolatokra van szükségünk. Ez először (jobb esetben) az anyukánk, aztán a család, majd a barátok, a szerelmek lesznek azok az emberi szerető kapcsolati terepek, ahol elfogadásban és biztonságban lehetünk önmagunk...Ugyanakkor a kapcsolatok nehézségekkel, konfliktusokkal és az ezekből adódó fájdalmakkal is járnak...és van úgy, hogy elakadunk, hogy a krízis elhúzódik, hogy a szeretetteli kapcsolatok már nem bírják el a terheket és szakember segítsége kell, hogy rátaláljunk az útra önmagunkhoz.

Sokszor kérdezik tőlem, mit csinál egy mentálhigiénés szakember? Megtanítja a gyereket fogat mosni? Mi az a lelki egészség? Mit segít egy beszélgetés, főleg egy olyan, amiben nem adnak tanácsot? 

Még mindig az a tapasztalatom, hogy ha egy ember lelki krízisben van, akkor sokszor a környezete elbagatellizálja...szedd össze magad! ... majd elmúlik!...légy erős!...csak dönteni kell!...segíts magadon más úgy sem tud!...hmmm Nálunk nincs kultúrája a segítségkérésnek, ha a lélek megroggyanásáról van szó...reméljük egyre inkább lesz...Ezért a lelki egészséget inkább karmaoldással és biokajákkal és hókuszpókuszokkal kezelik sokan mint hogy szakemberhez forduljanak, pedig ahogy a szívműtétet se bíznánk a sarki fűszeresre, pedig szuper jó szív teája van, úgy a lelkünket se kéne rábíznunk, mert ha nem az "műt", aki ezt tanulta, akkor az asztalon elvérezhet a beteg...Mert ahogy a testben se mindegy mit és hogyan nyitunk fel, majd varrunk össze, úgy a lélek is érzékeny műszer...
A mélyebb krízisekkor csend van, ott belül és olyan odaadó figyelemre van szükség, ami nélkülözi a direktivitást, a tanácsadást, a moralizálást, a diagnosztizálást, csak HALLGAT és KÍSÉR...A segítő a beszélgetés alatt visszatükrözi a kliens érzéseit, bizalmat és elfogadást ad, teret ahhoz, hogy a kliens tudjon találkozni az érzéseivel.
A mentálhigiénés szakember megtanítja a gyereket arra, hogy miként tudja a lelkét tisztára mosni...azaz elfogadó közegben tükrözi a kliens érzéseit és ezáltal megtanítja a gyereket saját érzéseinek felismerésére. Ez a lelki fogmosás...

Van egy nagyon szép LGT dal: Ha a csend beszélni tudna című, nagyon jól kifejezi mennyire nehéz is a csend szavát, sokszor fájdalmát megfejteni...

„Ha a csend beszélni tudna,

Hol nevetne hol meg sírna,

Fekete és fehér volna talán. 

Vallomások, látomások, 

Víziók és hazugságok,

Érzések és kívánságok 

Megtörnének, széttörnének

Tükörfalán a beszédnek."

   

A Segítő a csend szavával kísér és segít abban, hogy az elakadásban a kliens rátaláljon az ösvényre. Ez a lélek gyógyítás első állomása, sokszor tovább kell lépni a következő szakemberhez, mert a változás munkával jár és egyelőre még nincs varázspálca erre sem...és nem is lesz, mert ez bennünk zajlik és sok-sok munka által szakemberrel tud jobbá válni...

Önismeret és/vagy/vs önképzés

Manapság, ha valaki szeretné magát jobban megismerni számtalan önismereti kurzusból választhat, a  karmaoldóktól kezdve a spirituális tanítókon át egészen a terápiás csoportokig igen színes a kínálat. Attól függően, ki mire befogadó rengeteg pénzt költhet el úgy, hogy igazán nagy változásokon nem megy keresztül...Ennek általában egy nagyon fontos oka van, mégpedig az hogy általában mindenki gyors és könnyed változást szeretne (elnézést az általánosításért...) és azonnali megvilágosodást és semmi, de semmi fájdalmat...Nos, így egy biztosan be fog következni ( és nem a boldogság végtelenségének érzése lesz az...vajon normális lenne ez, de erről majd máskor?! ) a lapsodó pénztárca mellett egy világból való kitaszítottság, az egyre szorongatóbb megnemértettség...

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy én tudom a tutit...téved...És bár nagy sallangokat írhatnék, csak egy dologra jöttem rá, hogy akik azt hirdetik, hogy minden erőfeszítés, belső munka nélkül hipp-hopp elindítható az életünkben a változás, azokat jó messzire kerüljük el. Nem rég egy facebook bejegyzésemben írtam, hogy az emberekkel való segítő foglalkozások, komoly szakmai hátteret igényelnek, természetesen a jó szándék és az elfogadó közeg is fontos, de az emberi psziché bonyolult mechanizmusait megbolygatni szaktudás nélkül életveszélyes, igen az! 

Az önismeret egy egész életen át tartó önképzést jelent. Ha valaki olimpikon szeretne lenni, akkor gyerekkorától keményen edz és lemond és tanul és fejleszti magát. Ha bárki is szeretné magát jobban megismerni és szeretne változtatni dolgokon, akkor hosszú évek kőkemény munkájába fog és jobb esetbe kap olyan szakembereket, akik bábáskodnak mellette, hogy meg tudja szülni önmagát. Ahogy az olimpikon helyett se edzhet az edzője, úgy semmilyen guru vagy terapeuta nem tud szikével átszabni bennünk semmit...A mi befektetett energiáink nélkül nem megy...

És még egy apróság...Sajnos a gondolkodj másként, higgyél az elfogadásban, az elengedésben...ugyanolyan maszlagok, mint a fogyókúrás instant italok...

Tettek, lemondások nélkül az örök visszaesés garantált...Persze ennek is bőven van haszna ... vagy nincs...ki-ki döntse el maga...

Az biztos, minél többet tanulok a lelki zavarokról, minél több tapasztalatom van a hétköznapok nehézségeinek a cipelésében, minél komplexebben látom a családi örökséget, a táplálkozásom és életmódom okozta stresszfaktorokat, a szocializáció adta kereteimet, egyre inkább úgy gondolom, hogy hiába is keresek egy mindenre ráhúzható algoritmust, nem lesz olyan. Egyet tehetek edzem a testem a lelkem és a szellemet, elfogadom, hogy a kapcsolataim milyensége tükröz és fejleszt engemet és ha képes vagyok apránként magamon változtatni, akkor a hétköznapok terhei is könnyebbek lesznek, de olyan hogy minden very happy lesz, kizárt...és ez így van rendben, ahogy az is, hogy amiben én komfortosan érzem magam, az másnak a pokol lenne és fordítva...ezért sem adható tanács, csak is tapasztalaton, emberi kapcsolatokon, élményeken keresztül tudunk változni... a saját élményeinken...

És hogy miért ezt a street artos képet választottam?! Erre majd válaszoljanak a biológusok...:) 

Helping hands, avagy hogyan motiváljuk a kamaszt, hogy önkéntes munkában részt vegyen...?!

72 óra kompromisszumok nélkül

Pár éve kollégiumi alapprogram keretében Önkéntesség, felelősségvállalás másokért címmel tartok órákat a kollégista diákoknak...Ez is olyan 40 illetve 80 perces "kötelező" foglalkozás, mint a közösségi szolgálat, azzal a különbséggel, hogy itt az élmény megtapasztalására egyáltalán nincs lehetőség, tehát leginkább beszélgetünk az önkénteskedésről...ami nem túl eredményre vivő...

Saját tanári tapasztalatom, hogy csak az élmény válik "vérré", azaz a tapasztalat lesz belsővé, tudássá, később pedig folyamatos tevékenységgé, de csak akkor, ha az élmény értéket és örömet okoz...

A foglalkozásokon mindig felmérem, ki az, aki már végzett önkéntes munkát, mik a tapasztalataik és hogyan tudnák megfogalmazni, mit is jelent az önkéntesség és mi a haszna a társadalomra nézve, azaz vajon miért kell erről tanulnunk...? Aztán feladatként a diákoknak, olyan szervezetet kell kitalálniuk, ami a szerintük rászoruló csoportoknak segítene, és a segítség módját, annak megfinanszírozását is meg kell tervezniük. Nos, a tapasztalat, hogy az 50 órás közösségi szolgálat ellenére, alig-alig végeztek a 14-23 év közötti kollégista diákok ilyen munkát, a fogalmával és hasznával tisztában vannak, de nagy részük lúzerségnek tartja ezt a tevékenységet vagy eszébe se jutna ingyen elmenni dolgozni...mert hogy körülbelül ennyit lát ebből...Tehát a passzív-védekező és passzív-agresszív hozzáállás a  jellemző, a segítő, együttműködő attitűd a ritkább egy-egy foglalkozáson megjelent csoporton belül...tegyük hozzá...sajnos.

És itt jön a képbe a pedagógus...vagy az, aki képes felkelteni az érdeklődést...lelkesíteni a diákokat...nem könnyű, de legalább van kihívás. Nos, és meg is van a válasz, ha a tanár lelkes, akkor tud lelkesíteni és már el is indult a folyamat...Valahogy így volt ez a Helping hands-szel is, egy régi álmom volt, a segítő kezek és szépen lassan, alulról építkezve megérkezett hozzá a lelkes csapat is. Így tudtunk részt venni a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Jót tenni jó! Kerék utcai játszótéren megrendezett 72 óra kompromisszumok nélkül akcióban elindított projektjében és így tudunk most is aktívan szervezkedni a Mindenki Mikulása ajándékozásában és úgy tűnik az élmény vérré vált és a diákok jönnek és akarnak újabb és újabb élményeket.

Mi a titka? Nincs titka, azaz mi magunk, felnőttek vagyunk a titka mindannak, ami a kamasz lelkébe beépül, legyen az jó vagy esetleg rossz...a legérzékenyebb életszakasza az ember fejlődésének és talán az egyik legnehezebb, ilyenkor sok-sok magot el lehet ültetni és el is kell...
Hamarosan folytatom a beszámolót a Helping hands tevékenységéről...nagyon izgalmas számomra is és nagyon hálás vagyok, hogy ilyen lelkes az egész brigád...:)!

Man in the mirror...avagy mi/ki által változnak a dolgok...???

fotó: Rodney Smith

Változás.

Ez a kulcsa az életünknek. Folyamatosan mozgásban vagyunk, lótunk-futunk...teremtünk...vonzunk...megvilágosodunk...és amikor jön a krízis, a konfliktus, akkor kiderül, mennyire váltak belsővé a fejlesztő könyvekben olvasottak, a jóga órák gyakorlatai, a keleti vallások tanításai...a pszichodráma lélekgyúrása és a könnyek a szenvedésektől...

Én soha nem titkoltam, hogy hú, de messziről indultam és hú, de messze is vagyok az áhított céltól és valószínűleg apró lépésekre vagyok csak képes és már az is nagy dolog, hogy ezt adott szituációkban felismerem. 

Esendőnek lenni bátorság. Beismerni a gyarlóságaimat, a gyengeségeimet, azt hogy nem tudok akkor  és ott és abban jobb lenni, sőt még csak elég rendesen sem tudok viselkedni...még...és erről nem az anyám, az apám, a főnököm...az aktuális politikai vezetés...a Jó Isten, hanem kizárólag én tehetek és uram bocsánat, de ez nem felment engem, hanem elgondolkodtat, arra késztet, hogy ugyan itt tartok, de mit is kell tennem ahhoz, hogy változzanak a dolgok, miként kell magamnak változnom...Azaz tükörbe nézek...a szerelmem által tartott tükörbe, a barátaim által mutatottba, a főnökömébe...a pénztáros által visszajelzett pillanatfelvételbe és mindabba, ami zavar, amitől ideges leszek...amit bántásként, támadásként élek meg...
A minap felismertem, hogy mennyire önérzetes és gőgös tudok lenni, ha egy általam nagyra tartott képességemet nem kellőképpen ismerik el, sőt ha el se ismerik...ez mindig zavart...mindig pufogtam...régebben sokáig és hangosan...mostanában halkabban és rövidebb ideig...de még szorít...még munka van...magammal...nem a másikkal...hanem magammal...
Mindenki csak és kizárólag magát tudja megváltoztatni....és ahogy Kobzos tanár úr mindig mondta, mert hogy ő csak a cselekvésben hitt: Jó gyerek! Segíts magadon! Isten is megsegít! Hát, igen egy fizika tanár szájából ez elég hiteles volt akkor is már...

Idén ismét tartok önismereti szakkört, Ember a tükörben címmel hirdettem meg, egy régi Jacko szám hatására. Ebben a dalban olyan gyönyörűen meg van fogalmazva mindaz, amit mostanság sok-sok pénzért adnak el úgy mintha a spanyol viaszt találták volna fel...persze legalább kezdünk rájönni, hol is van a kutya elásva...ugyanakkor ez a személetmód még sajnos gyerekcipőben jár, pedig a jövő az érzelmi intelligens emberek kezében van. Persze ez nem azt jelenti, hogy állandóan önreflexióban kell élni és rágcsálni önmagunkat, hanem annyit, hogy felelősséggel kell élni, minden kimondott szó és megcselekedett tett visszavonhatatlanul alakít minket és a környezetünket. Minden az emberből indul ki, a döntéseinkből. Manapság azt kommunikálják élj a mának, ússz az árral és ragadd meg a lehetőségeket...miközben a lelki béke és a nyugalom, a lassan járj tovább érsz mondásban jobban megfogható mint a carpe diem (félre értelmezett) életérzésében.

És akkor végül hallgassátok meg Michael csodálatos dalát és ki angolul, ki magyarul tegye belsővé az üzenetét! :)))

I'm Starting With The Man In
The Mirror,
(Man In The Mirror-Oh
Yeah!)
I'm Asking Him To Change
His Ways
(Better Change!)
No Message Could Have
Been Any Clearer
(If You Wanna Make The
World A Better Place)
(Take A Look At Yourself And
Then Make The Change)

Anyának lenni...

Vágfalvi Ottó festménye édesanyámról

A minap egy levelet kaptam, amiben "kedves édesanyának!" neveztek és egy pillanatra megálltam és elgondolkodtam, vajon ezeket a névre szóló szóróanyagokat mi alapján postázzák, honnan gondolják, hogy egy szimpla női név alatt egy anyuka lapul...
Persze minden éppen jókor érkezik az ember életébe...Ahogy tegnap nagy barátném mesélte, hogy a szeretett lány barátaiknak is végre lesz babájuk...és arra gondoltam, nos...anyává válni, ma a 21. században nem is olyan nehéz ...pedig...de...
Sosem voltam materialista vagy racionalista, így nekem könnyebb belekapaszkodnom a sors és egyéb rendezőkbe és ezért mind pozitív mind negatív élethelyzetben képes vagyok hinni, hogy ennek csak így lehetett megtörténnie...persze sokan sokszor már ezt igyekeztek bennem megkérdőjelezni...mindhiába...
Nem is olyan régen néztünk valami ámerikai szokványos filmet...már sajnos a címét sem tudom, de egy momentum megragadott benne. A magát kereső egyetemista lány, aki nem mellesleg egyetemi papával büszkélkedhetett és maga is pszichológia szakra járt, összeomolva ült a folyosón, mikor egyik tanára, a nem kevésbé durva és arcba vágó pszichológus professzor asszonya behívta egy teára...nos, a részletek nem fontosak...a lényeg, amit mondott, hogy bármi is fog történni vagy éppen nem fog megtörténni az ember gyerekével, azért mindig az anyját fogják hibáztatni...nos, most hogy a fejlődéslélektan bugyraiba leereszkedtem és maximálisan teljesítettem a félévet, még kevésbé tudom, amit tudni akartam, amiért elkezdtem mentálra járni. Saját élményű csoportban megélt katartikus élményeim sok mindent felszínre hoztak bennem...például, hogy mennyire nehéz anyának lenni, még ha Winnicott szerint Elég jó anyának kell csak lenni...
Én azt mondom, felelősség. A gyerek nem megszerzendő tárgy, egy életút bizonyos szakaszában teljesítendő feladat, hanem egy szerelem gyümölcse, a felnőtté válás koronája, az ember egyik legszebb lehetősége a halhatatlanságra és valami olyan mélységű emberré válásra, amit a család adhat meg egyedül...
Miközben a tapasztalataink azt mutatják, hogy a család betegít meg minket a leginkább és ezáltal ezeket a kora gyermekkori sérüléseket a legnehezebb meggyógyítani is...
Sokszor gondolkodom arról, hogy talán túl bonyolítjuk az életet, talán túl jól akarunk mindent csinálni, talán olyan terheket is cipelünk, amik nem a miénk, talán túl sokat félünk és ritkán szeretünk önfeledten...
Anyu tíz éve nincs fizikai testében köztünk, de élőbb mindennél, nincs nap, hogy ne jutna eszembe, hiszen annyi mindent kaptam tőle...még is, ha újra kezdhetnénk, akkor szabadabb anyukát szeretnék, aki több terhet tesz ránk és tud nemeket mondani...
Nehéz anyának lenni, azt gondolom...nekem igazán kihívás...magas a mérce...és mikor álmomban üzen és megrendítően élő, akkor napokig hatása alatt vagyok. Most az utazásunk alatt az évfordulójakor üzent, azt mondta, nekünk, hogy már nem utazásokat kellene terveznünk, hanem családot...semmi rosszalló nem volt a hangjában, mint mindig most is szeretetteli volt...nekem pedig elgondolkodtató...
Ma anyák napján jó lenne fizikailag megölelni Téged, drága Anyukám! Sok - sok hálával tartozom Neked és hatalmas köszönettel az életemért és azért, amilyen ember lettem! Egyszer azt mondtad, hogy ha meg is halsz mindig velem leszel és tudom, hogy általad ülök Isten tenyerén! :)

És boldogan éltek, míg meg nem haltak...

És boldogan életek, míg meg nem haltak...a népmesék záró sora ez. Vajon valaha elgondolkodtunk már azon, mit is jelent ez? Vagy csak akkor, amikor közvetlen közelünkben ér véget egy élet...sokszor úgy érezzük talán túl korán...
A tavasz nekem mindig nehéz, mert úgy érzem túl korán ért véget egy élet, ami az én életem egy része volt és most mikor az egyetemen a tavaszi napforduló egybe esett a halál és a gyász témájával, majd egy kedves kolléganőnket elveszítettük, hirtelen újra eszembe jutott ez a népmesék végén elhangzó mondat, amire egykor nekem a Hospice - házban egy továbbképzésen adtak értelmet...Vajon tudjuk -e előbb, hogy addig érdemes ÉLNI (én inkább elégedett, alkotó életnek mondnám, az elcsépelt boldog helyett...), amíg megtehetjük...és ki tudja, az meddig is van...?!

Simon András: A lélek örök honvágya

Én egykor nem vittem be virágot a kórházba, mert azt hittem, majd amikor legközelebb megyek, de nem volt legközelebb, aztán most is azt gondoltam, hogy időben küldünk virágot a kolléganőnknek, aztán kiderült, hogy már nincs idő...A halál egyet tud, pontot tenni és ennél nincs nagyobb valóság, mert nincs már ha, majd...legközelebb, csak most és pont.
Anyukám mondta mindig, hogy egyszer majd nem lesz és ez így lesz normális és élni kell tovább az itt maradóknak, akkor én azt mondtam gyerekként, hogy "Te soha nem halhatsz meg!"...aztán elment és egy pillanat alatt felnőttem...és eltelt ugyan tíz év...kimondani is hihetetlen...azóta új időszámítás van, egy másik világ...Valószínűleg nem lennék ma az, aki ha akkor nem az történik ami, úgy ahogyan...Dühös voltam, kiabáltam: "Nem hagyhatsz itt egyedül ebben a világ!"
Persze nem hagyott egyedül, hiszen magát adta és az erejét, azzal, ahogyan szeretett, amit megtanított, ezért éltem túl, és aztán még annyi mindent kibírtam...nélküle...
Tegnap óta sokunk szemében könny van...sokan tudjuk, hogy a szenvedés helyett jobb ez így, még is fáj és nehéz, a mi lett volna ha,...a bárcsak...és még annyi kérdés, amire nincs válasz...

Az egyetemen dr. Somosi Gábor az előadását, a mit bánnak a leginkább a haldoklók, Bronnie Ware palliatív ellátásban dolgozó ausztrál nővér által leírt gondolatokkal zárta és most én is ezt az 5 pontot ideírom, mert nagyon elgondolkodtató:

 1. Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, nem pedig a mások elvárásainak megfelelni.

2. Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat.

3. Bárcsak lett volna bátorságom az érzéseim kimutatására.

4. Bárcsak ne hanyagoltam volna el a barátaimat.

5. Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb legyek.

Kamasznak lenni....Anya, szeretsz?! 2.

A fotókat választotta: C.P.

Az elmúlt időszak benyomásai, beszélgetései indítottak arra, hogy megszülessen ez a bejegyzés...Délutáni, illetve éjszakába nyúló beszélgetések...kamaszokkal...Nehéz dolog ez a szeretet...mindannyiunknak...hát még a kamasznak, akinek éppen most kezd kinyílni a világra a szeme és kezd lehullani a rózsaszín köd róla...és fáj...hogy a felnőttek, a szülők nem is olyan tökéletesek és még meg sem értik a közel sem tökéletes kamasz gyereküket, aki pedig semmi másra nem vágyik mint arra, hogy engedjék szabaddá válni és minden hülyeségükkel együtt is szeressék őket...Van, aki maximalista és stréber lesz, hogy megfeleljen és büszkék legyenek rá, van aki lázadni fog és csak azért is az ellenkezőjét teszi, hogy megbosszulja mindazt, amit az el nem fogadása miatti szeretetlenségében megél...

Az anyám nem szeret...

Elképesztő hallani ezt egy kamasz gyerek szájából...szomorú kutyaszemekkel bambulva maga elé...
Nehéz érzésekkel racionálisan beszélgetni, nehéz egy gyereknek azt mondani, hogy rosszul érzed, biztos szeret...nehéz...mert amikor azt mondja a gyerek, hogy az anyám a főnököm, hogy nem is emlékszem, mikor mondta utoljára, hogy szeret vagy hogy soha meg sem puszil (és már ne is tegye), hogy azt mondta, hogy nem ilyen gyereket akart...akkor mit is lehet mondani...lehet mit mondani, főként a saját érzéseit lehet visszamondani, a fájdalmát és azt, hogy a szüleink is emberek, hogy nekik a gyermekük kamaszkora krízis, sok esetben a saját egykori krízisük visszatérése és hogy miért nem veszik észre, miért csinálják pont úgy mint ahogy velük....hmmm, mert beismerni, leülni magunkkal nem könnyű, hiába is vagyunk felnőttek.

Az egyetemen fejlődéslélektan előadáson hallottam először ezt a verset, most megosztom veletek! Valahogy ott legbelül mindig kisgyerekek maradunk és minden kapcsolatunkban szeretnénk kicsit újraélni azt a szimbiózist, amit az anyukánkkal egykor...miközben az egészséges felnőtt autonóm és tud szeretni...és...és..de ezt az ambivalens érzést az alábbi költemény jobban ki tudja fejezni mint én...

Szabó T. Anna: Elhagy

Elárul és elhagy.
Kilök magából és elhagy.
Önmagát adja ennem és elhagy.
Ringat és elhagy.
Talpam simogatja, fenekem törüli,
hajamat fésüli, elhagy.
Orrom az illatát issza, ölel:
„Soha nem hagylak el!” Elhagy.
Áltat, mosolyog, súgja: „Ne félj!”
Félek és fázom, és elhagy.
Este lefekszik az ágyra velem,
azután kioson és elhagy.
Nagy, meleg, eleven, fészekadó,
csókol és dúdol és elhagy.
Cukorral tölti a két tenyerem,
tessék, ehetem: elhagy.
Sírok és ordítok, úgy szorítom:
foghatom, üthetem, elhagy.
Csukja az ajtót és hátra se néz,
nem vagyok senki, ha elhagy.
Várom, ahogy remegő kutya vár:
jön, ölel, símogat, elhagy.
Ő kell, mert nélküle élni halál,
felemel, melegít, elhagy.
Ketrec a karja, de ház az öle,
vágynék vissza, de elhagy.
Egy csak a lecke: nem ő vagyok én,
idegen, idegen, elhagy.

Ott a világ, lesz más, aki vár!
Lesz majd benne, kit elhagyj.
Csukd be az ajtót, vissza se nézz:
várni a könnyebb, menni nehéz,
lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul,
mindig lesz, aki vár, aki fél,
mindig lesz, aki vissza se tér,
megszül, és meghal, és elhagy.