És boldogan éltek, míg meg nem haltak...

És boldogan életek, míg meg nem haltak...a népmesék záró sora ez. Vajon valaha elgondolkodtunk már azon, mit is jelent ez? Vagy csak akkor, amikor közvetlen közelünkben ér véget egy élet...sokszor úgy érezzük talán túl korán...
A tavasz nekem mindig nehéz, mert úgy érzem túl korán ért véget egy élet, ami az én életem egy része volt és most mikor az egyetemen a tavaszi napforduló egybe esett a halál és a gyász témájával, majd egy kedves kolléganőnket elveszítettük, hirtelen újra eszembe jutott ez a népmesék végén elhangzó mondat, amire egykor nekem a Hospice - házban egy továbbképzésen adtak értelmet...Vajon tudjuk -e előbb, hogy addig érdemes ÉLNI (én inkább elégedett, alkotó életnek mondnám, az elcsépelt boldog helyett...), amíg megtehetjük...és ki tudja, az meddig is van...?!

Simon András: A lélek örök honvágya

Én egykor nem vittem be virágot a kórházba, mert azt hittem, majd amikor legközelebb megyek, de nem volt legközelebb, aztán most is azt gondoltam, hogy időben küldünk virágot a kolléganőnknek, aztán kiderült, hogy már nincs idő...A halál egyet tud, pontot tenni és ennél nincs nagyobb valóság, mert nincs már ha, majd...legközelebb, csak most és pont.
Anyukám mondta mindig, hogy egyszer majd nem lesz és ez így lesz normális és élni kell tovább az itt maradóknak, akkor én azt mondtam gyerekként, hogy "Te soha nem halhatsz meg!"...aztán elment és egy pillanat alatt felnőttem...és eltelt ugyan tíz év...kimondani is hihetetlen...azóta új időszámítás van, egy másik világ...Valószínűleg nem lennék ma az, aki ha akkor nem az történik ami, úgy ahogyan...Dühös voltam, kiabáltam: "Nem hagyhatsz itt egyedül ebben a világ!"
Persze nem hagyott egyedül, hiszen magát adta és az erejét, azzal, ahogyan szeretett, amit megtanított, ezért éltem túl, és aztán még annyi mindent kibírtam...nélküle...
Tegnap óta sokunk szemében könny van...sokan tudjuk, hogy a szenvedés helyett jobb ez így, még is fáj és nehéz, a mi lett volna ha,...a bárcsak...és még annyi kérdés, amire nincs válasz...

Az egyetemen dr. Somosi Gábor az előadását, a mit bánnak a leginkább a haldoklók, Bronnie Ware palliatív ellátásban dolgozó ausztrál nővér által leírt gondolatokkal zárta és most én is ezt az 5 pontot ideírom, mert nagyon elgondolkodtató:

 1. Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, nem pedig a mások elvárásainak megfelelni.

2. Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat.

3. Bárcsak lett volna bátorságom az érzéseim kimutatására.

4. Bárcsak ne hanyagoltam volna el a barátaimat.

5. Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb legyek.

Kamasznak lenni....Anya, szeretsz?! 2.

A fotókat választotta: C.P.

Az elmúlt időszak benyomásai, beszélgetései indítottak arra, hogy megszülessen ez a bejegyzés...Délutáni, illetve éjszakába nyúló beszélgetések...kamaszokkal...Nehéz dolog ez a szeretet...mindannyiunknak...hát még a kamasznak, akinek éppen most kezd kinyílni a világra a szeme és kezd lehullani a rózsaszín köd róla...és fáj...hogy a felnőttek, a szülők nem is olyan tökéletesek és még meg sem értik a közel sem tökéletes kamasz gyereküket, aki pedig semmi másra nem vágyik mint arra, hogy engedjék szabaddá válni és minden hülyeségükkel együtt is szeressék őket...Van, aki maximalista és stréber lesz, hogy megfeleljen és büszkék legyenek rá, van aki lázadni fog és csak azért is az ellenkezőjét teszi, hogy megbosszulja mindazt, amit az el nem fogadása miatti szeretetlenségében megél...

Az anyám nem szeret...

Elképesztő hallani ezt egy kamasz gyerek szájából...szomorú kutyaszemekkel bambulva maga elé...
Nehéz érzésekkel racionálisan beszélgetni, nehéz egy gyereknek azt mondani, hogy rosszul érzed, biztos szeret...nehéz...mert amikor azt mondja a gyerek, hogy az anyám a főnököm, hogy nem is emlékszem, mikor mondta utoljára, hogy szeret vagy hogy soha meg sem puszil (és már ne is tegye), hogy azt mondta, hogy nem ilyen gyereket akart...akkor mit is lehet mondani...lehet mit mondani, főként a saját érzéseit lehet visszamondani, a fájdalmát és azt, hogy a szüleink is emberek, hogy nekik a gyermekük kamaszkora krízis, sok esetben a saját egykori krízisük visszatérése és hogy miért nem veszik észre, miért csinálják pont úgy mint ahogy velük....hmmm, mert beismerni, leülni magunkkal nem könnyű, hiába is vagyunk felnőttek.

Az egyetemen fejlődéslélektan előadáson hallottam először ezt a verset, most megosztom veletek! Valahogy ott legbelül mindig kisgyerekek maradunk és minden kapcsolatunkban szeretnénk kicsit újraélni azt a szimbiózist, amit az anyukánkkal egykor...miközben az egészséges felnőtt autonóm és tud szeretni...és...és..de ezt az ambivalens érzést az alábbi költemény jobban ki tudja fejezni mint én...

Szabó T. Anna: Elhagy

Elárul és elhagy.
Kilök magából és elhagy.
Önmagát adja ennem és elhagy.
Ringat és elhagy.
Talpam simogatja, fenekem törüli,
hajamat fésüli, elhagy.
Orrom az illatát issza, ölel:
„Soha nem hagylak el!” Elhagy.
Áltat, mosolyog, súgja: „Ne félj!”
Félek és fázom, és elhagy.
Este lefekszik az ágyra velem,
azután kioson és elhagy.
Nagy, meleg, eleven, fészekadó,
csókol és dúdol és elhagy.
Cukorral tölti a két tenyerem,
tessék, ehetem: elhagy.
Sírok és ordítok, úgy szorítom:
foghatom, üthetem, elhagy.
Csukja az ajtót és hátra se néz,
nem vagyok senki, ha elhagy.
Várom, ahogy remegő kutya vár:
jön, ölel, símogat, elhagy.
Ő kell, mert nélküle élni halál,
felemel, melegít, elhagy.
Ketrec a karja, de ház az öle,
vágynék vissza, de elhagy.
Egy csak a lecke: nem ő vagyok én,
idegen, idegen, elhagy.

Ott a világ, lesz más, aki vár!
Lesz majd benne, kit elhagyj.
Csukd be az ajtót, vissza se nézz:
várni a könnyebb, menni nehéz,
lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul,
mindig lesz, aki vár, aki fél,
mindig lesz, aki vissza se tér,
megszül, és meghal, és elhagy.