A lélek bugyrai...I. Avagy eszeveszett meséink...hatásai...

Eszeveszett mesék 

Tegnap a macskajaj kúrálására kultúrát írtunk fel magunknak. Előtte elmentünk lencsézni egy igazi bisztróba, a Szimpla Háztájiba, ami egy nagyon kellemes kis hely és tényleg házi ízek vannak és a kávéjuk is remek...tehát telebendővel indultunk neki a vígjátéknak kikiáltott opus megtekintésére... miközben igyekeztünk az izomlázat kilazítani a testünkből, ami a hajnalig tartó táncolás miatt fel -feltört a tagjainkban...

Eredetileg nem akartam írni erről a filmről, ámbár nagyon mélyen érintett, aztán este neki álltam a vizsgáimra készülni és miközben olvastam a tanulmányt és az alább idézet részhez értem, már tudtam írnom kell erről...

„Mindannyiunkat lebilincsel a félelem, hogy a valóságot lássuk - írja Gruen. - Ezért annak idején úgy határoztunk, hogy a dolgokat nem fogjuk aszerint szemlélni, amilyenek. Már rég megadtuk magunkat, alkalmazkodtunk, engedelmesek vagyunk. Sokra tartjuk manapság, hogy racionálisak és realisztikusak legyünk. Mégis tény, hogy a mindennapi tagadások kultúránk normális alkotórészei, sőt azokat az embereket tartjuk normálisnak, akik alkalmazkodnak e működési módhoz, és így sikeresen tevékenykednek kultúránkban." Normális dolognak számít, hogy azok az emberek, akik eredetileg áldozatok voltak, most másokat félemlítenek meg és szenvedést okoznak nekik. Normálisnak számít az is, hogy győz az erősebb ember, a hegyesebb könyök, a nagyobb hang, a gyorsabb fecsegő, a nagyobb autó, a szebb ház. Az élet maga státusz. A forma ott válik tartalommá, ahol minden üres. Engedelmesség támasztja alá a hatalmat, és az engedelmesség teszi lehetetlenné azt is, hogy a felgyülemlett dühöt a felelősök ellen fordítsák. Ám a düh itt van. Hová irányítsa az ember? Saját maga vagy mások ellen? Mert akik a dühöt maguk ellen fordítják - ahelyett, hogy kifelé, mások ellen fordítanák - , gyakran azok, akikben még eleven a lelkükben lévő elidegenedés elleni védekezés. Ők a be nem illeszkedettek, az engedetlenek, akik lázadnak, feltűnnek, a kívülállók, a saját fészküket rondítók, az árulók, a bűnbakok, akik vonzalmakat, barátokat és nagyon gyakran munkájukat is elveszítik. Mivel gyűlöletüket nem képesek a külvilág felé fordítani, gyakran magányosan állnak az alkalmazkodó engedelmesek jól működő seregével szemben, és különcként elbizonytalanodnak afelől, hogy életüket kézben tartják e." (Részlet Frenkl Sylvia-Rajnik Mária: Életesemények a fejlődéslélektan tükrében. Arno Gruen: A normalitás tébolya)

Amikor arról gondolkozom, mi is a normális, azaz ki az .. mindig elbizonytalanodom...túl kritikusnak tartom magam...egyrészt akiket szeretek, azokkal szemben nagyon elfogult vagyok, ugyanakkor a keep smiling társadalmától hihetetlenül kiábrándult tudok lenni és az elmúlt pár évben bőven volt tapasztalatom, a normalitás tébolyának megtapasztalásáról...én igyekeztem ... alkalmazkodni...való igaz...nekem ez megy a legnehezebben, de mert szeretem a kihívásokat ezt is kipróbáltam...és...
A film annyira drasztikusan mutatja be azt az utolsó előtti pillanatot, amikor már nincs visszaút ... az ember nyel és nyel és vár és hisz és remélem...mondjuk vakságot és engedelmességet fogad, mert azt mondták neki gyerekkorában, hogy rendesen kell viselkedni...még akkor is, ha másik veled nem az...

„Arno Gruen idézett könyvében nem a társadalom úgynevezett „betegeit" veszi szemügyre, hanem az alkalmazkodókat, az úgynevezett „egészségeseket", a verseny, az uralkodás, a birtoklás, hódítás terén sikereseket, tehát mindazokat, akik látszólag mentesek a szorongásoktól, feszültségektől, szenvedésektől, és akik a győztes pózában gázolnak át a kis családok és a nagy munkalehetőségek világán. Azokkal foglalkozik, akik megtalálják követőiket és fizetett tapsolóikat, tehát mindazokkal, akik kiskoruktól fogva megtanulták, hogy a blöfföt készpénznek, a szemfényvesztést pedig valódinak tartsák. Azt a sokaságot vizsgálja, akiket arra szoktattak, hogy a dolgokat soha ne olyannak lássák, amilyenek valójában, hogy életük azon nagyravágyó urait tiszteljék és irigyeljék, akik csak az image-létet gyakorolták, és sohasem azt, miképpen legyenek önmagukká." (16.oldal)

A tagadás kultúrájából való kiábrándulást csodálatosan ábrázolja az Eszeveszett mesék hat jelenete. Annyira drasztikus, véres és döbbenetes némely epizód, hogy volt egy-egy pont, amikor már mondtam, hogy na elég...ez már sok...igen...sokkoló...ahogy a filmről egy kritikus írta  „kegyetlenül vicces szkeccs film"... A film pont azt ábrázolja, amikor elég lesz a normalitás hazugságából, amikor már pont eleget tűrt az ember és már oly rég óta nem adja ki a dühét az őt ért igazságtalanságok miatt, legyen társadalmi vagy magán szintű...elképesztő ereje van...és csak is fekete humorral bírható...mert hogy ez az életben a való életben igen rémisztő...két epizód különösképpen megfogott, az országúti ámokfutók párbaja és a megcsalt ara őrülete saját lakodalmán...
Utána még hosszasan sétálgattunk, beszélgettünk az élet és az életünk dolgairól...már jó pár eszeveszett történeten túl vagyunk az örök barátokkal, hmmm...hogy okosabbak lennénk tőle vagy normálisabbak ... egyik sem...
A ma délelőtti filozófiánk esszenciája ennyi volt: „- A reményt nem lehet ellopni senkitől!- mondja a gyerekkori barátnőm. Erre én: Így van. Különben kihalt volna már az emberiség...!"

„Elvileg csak két világ létezik - írja könyve végén Arno Gruen- , az élet világa és az, amely a pusztításnak és a halálnak kötelezte el magát" Ám a vágy és a valódi közelség lángja örökmécsesként ég minden emberben, és ezzel a szeretetteljes találkozás reménye az emberi lét részeként ragyog fel. A vágy és a remény azt a lehetőséget rejti magában, hogy újra megnyíljunk a fájdalomnak. Csak így maradhatunk meg emberségünkben, és így nem kell a fájdalmat másokban keresnünk, azokat megszégyenítenünk és megbüntetnünk. Fájdalma tudatosodása nélkül nem válhat egy ember emberré. Halált megvető vállalkozás a fájdalomnak megnyílni és a gyász mélységeit megjárni, de attól való félelem, hogy nem térünk vissza a könnyek völgyéből, beágyazódik legelső, szeretettel és melegséggel kapcsolatos tapasztalatunkba - még azelőttről, hogy a dolgokat a fejük tetejére állítottuk volna -, és ez a legelső, magunkkal való találkozás azt mondja nekünk: Felhozzuk a tó mélyén heverő gyöngyöt, és az idegent ismét barátunkká tesszük."

Ezt a gondolatot a film végére a két epizód (a mérnök és az ara "bosszúja") csodálatosan hozza...azt kell mondanom, hogy hűha, de jó volt...és nézzétek meg...abszurd ... de jól eső ... olyan mint mikor a nyári hőségben jégeső zúdul az ember fejére...