Segítő kezek

Fotó: Makai Eszter

Önkéntes munkáról beszélni nagyon nehéz. Az ember vagy teszi és tettével példaértékű vagy, és itt nincs más lehetőség...Hogy miért is gondolkodom erről? Az idei tanévtől a kollégiumi alapprogram keretén belül 90 percet kaptam évfolyamonként, hogy beszéljek a másokért való felelősségvállalás és az önkéntesség fontosságáról. Kissé bajban voltam, mit is meséljek, hiszen ezt érezni kell, be kell vonódni, ki kell próbálni, önként dalolva...hogyan is motiváljuk a gyerekeket így kötelező délutáni órán ülve arra, hogy másokért szívvel-lélekkel tegyenek? 

Őszinte leszek, ezt tanórai keretek között nem lehet megtanítani. Mesélni lehet róla, kérdezgetni, beszélgetni, kis filmet levetíteni, de ez hatékonyságában messze mögötte marad annak, amit a projektalapú oktatás módszerével elérhetünk. Ez a metodikai eljárás a gyermekeket az oktatás során teljes emberként kezeli. Érzelmi, értelmi, motorikus adottságaikat is figyelembe véve kívánja megszólítani, lehetőséget adva ezzel a kíváncsiságból fakadó céltudatos tevékenységre, alkotó munkára. A projektmódszert John Dewey amerikai pedagógus a századfordulón alkalmazta először. Később tanítványa, Kilpatrick írta le a módszer lényegét, a gyakorlati alkalmazás módjait. Elterjedése a század első felére tehető (forrás: http://www.alternativ_pedagogiak.abbcenter.com/?id=46318&cim=1) 

Fotó: Makai Eszter

Az elmúlt évek során magam is több civil szervezetnél dolgoztam önkéntesként és gyerekkorom óta szívtam magamba a közösségfejlesztés csínnyát-bínnyát. A szüleimtől láttam, aztán valahogy mindig kedvet éreztem ahhoz, hogy szervezzek és segítsek, ezért is lettem pedagógus. Mondhatni az anyatejjel szívtam magamba, így egyet biztosan tudtam nekem kell példát mutatnom és lelkesednem, ahhoz hogy megérezzék a diákjaim az ízét.

2008 decemberében indult a Mindenki Mikulása. A név onnan ered, hogy anyukám nyugdíjasként oviban dolgozott és imádták a gyerekek és Mindenki Óvónéniéjnek hívták, így ráemlékezve adtam ezt a nevet a projektnek. Az első cipősdoboz gyűjtésünk a Hűvösvölgyi Gyermekotthon részére történt. A tanáriban gyűltek az ajándékok, mostuk és szárítottuk a behozott plüssállatokat, csomagoltuk az ajándékokat és valami elképesztő hangulat uralkodott a lány tanáriban. Aztán jött a Mikulás nap és sok-sok autóba szálltunk Ricsi Mikulással és a Krampusz lányokkal és néhány diákkal és tanárral. Katartikus volt az élmény, a mai napig emlegetjük, szívszorító és könnyfakasztó volt. Aztán rákövetkező években gyűjtöttünk kupakot Dávid kezelésére, vittünk ajándékot az érdi oviba és készítettünk 80 darab zoknibabát a Szent László Kórház kis betegeinek és a Dankó utcai ovisoknak valamint a bélfenyéri Szent Miklós Gyermekotthon kis lakóinak gyűjtöttünk ajándékokat.  

Fotó: Makai Eszter

Idén a projekt koncepciója újabb elemmel bővült. Eddig is fontosnak tartottam, hogy a kapcsolódás személyes legyen, mind az ajándék összeállításában, mind az átadásban és abban is, hogy ahova megyünk legyen közvetlen ismeretség. Ebben az évben lett saját logónk, amit Szemenyei Dorka volt diákunk készített és az ajándékozás dokumentálását is egyik fotós diákunk, Makai Eszter vállalta el. December 5-én (ami egyébként az Önkéntesek Világnapja) a Menedékház Alapítvány  Családok Átmeneti Otthonában élő 44 gyereknek vittünk személyre szóló Mikulás napi ajándékot. A konktaktunk egyik régi diákunk volt Kosztka Julcsi, aki az ELTE-n szociális munkásnak tanul és a Menedékháznál dolgozik. Emellett idén is gyűjtöttünk az erdélyi gyermekotthon lakóinak is ajándékokat, melyeket Marci atya és szintén volt diákunk Szemerédi Bernadett segítségével juttattunk el. 

Nagyszerű érzés, hogy már rég elballagott diákjaink jönnek ilyenkor vissza a kollégiumunkba, hoznak játékokat, ajándékokat, gyűjtenek a munkahelyükön és szeretettel emlékeznek egykori közös ajándékozásaink izgalmára. A kollégák is sokat segítenek, összehozza a kollektívát minden szinten. Élmény-pedagógia, igen így lehet tanítani, így értik, érzik...megkönnyezik. És ennél is sokkal többet jelent...felelősségvállalást másokért...önmagunkért...a jövőnkért. :) 

Fotó: Makai Eszter

Illusztráció: Szemenyei Dorka

Aki mer, az nyer…avagy kockázat nélkül nincs boldogság?! Gondolatok, arról mi kell ahhoz, hogy megújuljon egy közösség…

Ez a tanév különösen nagy kihívásokat hozott mindannyiunk életébe. Változások kezdődtek és ezek mindig félelemmel és sok-sok nehézséggel járnak. Új programokat, terveket írunk…írnánk és közben újra és újra felmerül a kérdés, hogy van e bennünk elég bátorság, hit és tudunk e mi magunk elég lelkesek lenni a megújuláshoz, hogy aztán képesek legyünk úttörői lenni itthon valaminek, ami még nincs…és ami hasznára lehet majd mindannyiunknak. A tapasztalatok és a konfliktusok sokszor olyan gátat emelnek, amik átugorhatatlannak tűnnek. Ilyenkor a kulcs a jó kommunikációban van és no igen, abban, hogy aki mondja bízunk - e benne vagy sem, azaz tudunk - e újra és újra szeplőtlenek lenni, mert igen, ez a munkakapcsolatainkban is ugyanolyan fontos, mint a mindennapi életünkben. Hamvas Béla ezt az érzést is olyan kiválóan fogalmazta meg:

"Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság… a küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, vagy meghalva élni. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet. Szeretni.”

Vezető legyen a talpán, aki képes szárnyakat adni és közben minden elvárásnak, szabálynak megfelel és a bizonytalanságot is jól tűri és emellett olyan erőforrásokat tár fel a csapatában, ami kreativitást csihol, a már évek óta Csipkerózsika álmát élő munkaközösségbe.

Mozaik Csoport - Pillangóhatás Pedagógiai Program

Én hiszem, hogy a keretek között is létezik olyan szabadság, amiben lelkesedni tudnak az emberek és bizalmat, munkát és időt áldoznak olyan jövőben kamatozó lehetőségeknek, ami ma még csupán álomnak tűnhet. Ugyanis, ha mi felnőttek, pedagógusok nem tudunk kamaszos halálugrásokat bevállalni, akkor mire neveljük a diákjainakat, gyerekeinket?!

Megalkuvásra, kivárásra, monotonitásra...majd lesz valahogy fiam, olyan nem volt, hogy sehogy se legyen érzésre?! Miközben a világ körülöttünk mást diktál, úgy több ezer éve...csak ez az európai civilizációnkba olyan nehezen kezdett beszivárogni. A „Valósítsd meg önmagad!” előtt jobb lett volna az „Ismerd meg önmagad!” ókori  görög útravalót magunkévá tennünk...

Nos, kicsit elkanyarodtam a témától, de azért még sem annyira. Hiszen, ha azt csináljuk, amit szeretünk, akkor minden napunk lendülettel kezdődik (lásd már 7 órakor írni támadt kedvem :) ) és akkor a buszmegállóban nem citromarccal lökjük odébb egy –egy obszcén szó kíséretében a minket lökdösőket, hanem a „nem történt semmi”, (tömeg van, sokan vagyunk és miért is taszajtana direkt odébb engem...érzés talán kevesebb energiát szív el, mint a bosszankodás) nem csak szavakban, hanem érzésben is megjelenik. És akkor már jól indult a napunk. A munkahelyen azzal az erővel dolgozunk, hogy értéket hozunk létre, esetemben ez tanárként nem egy utolsó életérzés... És ha ezt árasztjuk, akkor a környezetünk is harmonikusabb. Nehéz? Igen. Senki nem mondja, hogy annak, aki mosolyog nincsenek problémái, hogy soha nincs kételye, hogy nem fáj semmije, hogy a világ legjobb családja az övé és mellesleg dagad a pénztárcája...talán annyival jobb egy lelkes embernek, hogy mást vesz észre a világból, mint a kedvetlen. A ködös, hideg reggelen már az is örömmel tölti el, ha iszik egy finom, illatos tejszínhabos kávét...

Sokszor gondolkodtam azon, hogy tanulható ez az életszemlélet vagy szerencsés az, aki ezt kapta. Virginia Satir amerikai családterapeuta szerint mindannyian növekedünk, mindenki képes arra, hogy becsülje önmagát és aztán ezáltal másokat is, ami a tápláló család és közösség alapja.

A múlt héten Feldmár András pszichoterapeuta előadásán voltunk, aki az életunalomról tartott aznap előadást. Engem leginkább az ragadott meg az egészből, hogy mindenki képes meggyógyulni szerető, elfogadó közegben, ott ahol az lehet, aki valójában, amiben vállalhatja önmagát szabadon, mert úgy szeretik ahogy van. És akkor már be is villanhat, hogy mekkorát mosolyogtunk a Brigdet Jones naplója című film ide passzintható csöpögős jelenetén, miközben nincs olyan ember, aki ne erre vágyna teljes szívéből...

A bejegyzés megszületéséhez még hozzátartozik, hogy Egészséghetet tartunk a kollégiumban, ahol a testi-lelki-szellemi harmónia fontosságára hívjuk fel a figyelmét az ifjúságnak. Ennek keretében tegnap este levetítettem A békés harcos útja című filmet és hazafelé sétálva eszembe jutott kitől kaptam a filmet és éppen akkoriban hol is tartottam az életemben és akkor felgyulladt a lámpa a fejemben, hogy bármi is megszületett volna a múltban, ha elkezdtem volna elemezni és mérlegelni a jövőbeni sikerét, eredményét...???

Nos, így a végére – még a reggeli kávém előtt – csak ennyi: ugrani kell, ahogy anyukám szokta mondani: Tudod, mit mondott a papagáj a macska szájában? Nem adom fel! :)

Inspiráció(ihlet), kreativitás(alkotókészség), motiváció (lelkesedés)...kapjuk? adjuk? velünk született?

Saul Steinberg: Inspiráció

„A motiváció az, amikor az álmaid munkaruhát öltenek." Benjamin Franklin

Lassan egy éve, hogy utoljára írtam bejegyzést. Elsodort az elmúlt egy év, kicsit talán bele is fáradtam a pörgésbe és tavaly ősztől ismét két munkahelyem lett és mellette igyekeztem a szabadidőmben feltöltődni, hogy legyen miből adnom és lelkesíteni tudjak.

Lelkesedés. Ezen a nyáron sokat gondolkoztam azon, hogy az életkedv, életerő vagy életbátorság honnan is ered. Velünk született vagy tanuljuk szüleinktől vagy a környezetünk hatására indulunk el egy-egy terület felé, legyen az sport, tudomány, szabadidő, bármifajta élmény.

Amikor lelkes az ember eszébe sem jut erről gondolkodni, mert viszi a lendület és magával ragadja a környezetét is, amikor viszont nincs motiváció, nem inspirál semmi és senki akkor -  ez most velem megtörtént - úgy érzi az ember nincs kapcsolódása a világhoz, önmagához. Ennek az elmélkedő időszaknak a kutakodásait szeretném Veletek megosztani.

A vakáció egyik tartalmas olvasmánya volt számomra Selye János Álomtól a felfedezésig - egy tudós vallomásai című könyve. Selye János a stresszelmélet megalkotója. „A stressz az élet sava-borsa." - mondja Selye professzor. Enélkül nem tudnánk élni, csak vegetálnánk. Nos, a lelkesedés egy pozitív stressz, izgalmi állapot, felfokozottság, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy valami újat, eredetit alkothassunk meg. Ha ez az érzés árasztja el az embert, akkor belekerül egy áramlatba (flow), mely kiszakítja térből - időből és teljes önfeledt örömérzet árad szét benne, miközben tevékenykedik.

Selye János, így írja le a lelkesedés fogalmát:

„A lelkesedés annyi, mint érdeklődés, buzgalom, odaadás vagy szenvedély; erős izgalmi érzés valamilyen ügy érdekében, és nemcsak heves vágyat ébreszt bennünk, hogy bizonyos célokat elérjünk, hanem erőt és kitartást is ad, hogy legyőzzük az akadályokat. A tudományos mentalitás fő alkotóeleme: lelkesedés a haladásért és állandó elégedetlenség a dolgok mindenkori állapotával. (...)

A kitartás az a képesség, hogy az ember folyamatosan, rendületlenül csinálja, amit megkezdett. Makacs célratörés kell hozzá konokság nélkül; ellenállóképesség a kudarccal, az elernyedéssel, sőt még a sikerrel szemben is; egészséges optimizmusból, bátorságból és hitből merített erő."

A lelkesedés ragadós, ezért fontos, hogy a pedagógus szeresse a munkáját, hogy ő maga lelkes és elkötelezett legyen, hogy mindenkiben meglássa a bajnokot, ahogy azt Rita Pierson is elmondja előadásában, miközben az ember úgy érzi, hogy de jó lenne ezzel az emberrel együtt dolgozni, mert árad belőle az energia.

Mára ennyi! Hamarosan folytatom!

Szuper jó napot Nektek! Alkossatok!