Segítő beszélgetés

„ Azzá válni, akik valójában vagyunk." Carl R. Rogers

Az életünk nagy korszakaiban ( kamaszkor, fiatal felnőtt kor, középkor, időskor...stb.) általában a kik vagyunk? mi a célunk az életben? kérdések előkerülnek. Jó szakmát, párt, munkahelyet, lakást...életet választottunk...??? 

A helyünkön vagyunk e?! Kik is vagyunk valójában? 

Az autónk/a házunk, a nőnk/férjünk/gyerekünk, a karrierünk/a facebook oldalunk?! Életkrízisek...kiégések...veszteségek...mind-mind jó alkalmak arra, hogy belenézzünk önmagunk tükrébe és változzunk...gyógyuljunk...fejlődjünk, hogy tudjuk este, mikor húzzuk le a zokninkat, hogy kik is vagyunk valójában...(a terapeutám gondolatával élve).
Ahhoz pedig, hogy magunkra tudjunk nézni, kapcsolatokra, reflektív kapcsolatokra van szükségünk. Ez először (jobb esetben) az anyukánk, aztán a család, majd a barátok, a szerelmek lesznek azok az emberi szerető kapcsolati terepek, ahol elfogadásban és biztonságban lehetünk önmagunk...Ugyanakkor a kapcsolatok nehézségekkel, konfliktusokkal és az ezekből adódó fájdalmakkal is járnak...és van úgy, hogy elakadunk, hogy a krízis elhúzódik, hogy a szeretetteli kapcsolatok már nem bírják el a terheket és szakember segítsége kell, hogy rátaláljunk az útra önmagunkhoz.

Sokszor kérdezik tőlem, mit csinál egy mentálhigiénés szakember? Megtanítja a gyereket fogat mosni? Mi az a lelki egészség? Mit segít egy beszélgetés, főleg egy olyan, amiben nem adnak tanácsot? 

Még mindig az a tapasztalatom, hogy ha egy ember lelki krízisben van, akkor sokszor a környezete elbagatellizálja...szedd össze magad! ... majd elmúlik!...légy erős!...csak dönteni kell!...segíts magadon más úgy sem tud!...hmmm Nálunk nincs kultúrája a segítségkérésnek, ha a lélek megroggyanásáról van szó...reméljük egyre inkább lesz...Ezért a lelki egészséget inkább karmaoldással és biokajákkal és hókuszpókuszokkal kezelik sokan mint hogy szakemberhez forduljanak, pedig ahogy a szívműtétet se bíznánk a sarki fűszeresre, pedig szuper jó szív teája van, úgy a lelkünket se kéne rábíznunk, mert ha nem az "műt", aki ezt tanulta, akkor az asztalon elvérezhet a beteg...Mert ahogy a testben se mindegy mit és hogyan nyitunk fel, majd varrunk össze, úgy a lélek is érzékeny műszer...
A mélyebb krízisekkor csend van, ott belül és olyan odaadó figyelemre van szükség, ami nélkülözi a direktivitást, a tanácsadást, a moralizálást, a diagnosztizálást, csak HALLGAT és KÍSÉR...A segítő a beszélgetés alatt visszatükrözi a kliens érzéseit, bizalmat és elfogadást ad, teret ahhoz, hogy a kliens tudjon találkozni az érzéseivel.
A mentálhigiénés szakember megtanítja a gyereket arra, hogy miként tudja a lelkét tisztára mosni...azaz elfogadó közegben tükrözi a kliens érzéseit és ezáltal megtanítja a gyereket saját érzéseinek felismerésére. Ez a lelki fogmosás...

Van egy nagyon szép LGT dal: Ha a csend beszélni tudna című, nagyon jól kifejezi mennyire nehéz is a csend szavát, sokszor fájdalmát megfejteni...

„Ha a csend beszélni tudna,

Hol nevetne hol meg sírna,

Fekete és fehér volna talán. 

Vallomások, látomások, 

Víziók és hazugságok,

Érzések és kívánságok 

Megtörnének, széttörnének

Tükörfalán a beszédnek."

   

A Segítő a csend szavával kísér és segít abban, hogy az elakadásban a kliens rátaláljon az ösvényre. Ez a lélek gyógyítás első állomása, sokszor tovább kell lépni a következő szakemberhez, mert a változás munkával jár és egyelőre még nincs varázspálca erre sem...és nem is lesz, mert ez bennünk zajlik és sok-sok munka által szakemberrel tud jobbá válni...

Önismeret és/vagy/vs önképzés

Manapság, ha valaki szeretné magát jobban megismerni számtalan önismereti kurzusból választhat, a  karmaoldóktól kezdve a spirituális tanítókon át egészen a terápiás csoportokig igen színes a kínálat. Attól függően, ki mire befogadó rengeteg pénzt költhet el úgy, hogy igazán nagy változásokon nem megy keresztül...Ennek általában egy nagyon fontos oka van, mégpedig az hogy általában mindenki gyors és könnyed változást szeretne (elnézést az általánosításért...) és azonnali megvilágosodást és semmi, de semmi fájdalmat...Nos, így egy biztosan be fog következni ( és nem a boldogság végtelenségének érzése lesz az...vajon normális lenne ez, de erről majd máskor?! ) a lapsodó pénztárca mellett egy világból való kitaszítottság, az egyre szorongatóbb megnemértettség...

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy én tudom a tutit...téved...És bár nagy sallangokat írhatnék, csak egy dologra jöttem rá, hogy akik azt hirdetik, hogy minden erőfeszítés, belső munka nélkül hipp-hopp elindítható az életünkben a változás, azokat jó messzire kerüljük el. Nem rég egy facebook bejegyzésemben írtam, hogy az emberekkel való segítő foglalkozások, komoly szakmai hátteret igényelnek, természetesen a jó szándék és az elfogadó közeg is fontos, de az emberi psziché bonyolult mechanizmusait megbolygatni szaktudás nélkül életveszélyes, igen az! 

Az önismeret egy egész életen át tartó önképzést jelent. Ha valaki olimpikon szeretne lenni, akkor gyerekkorától keményen edz és lemond és tanul és fejleszti magát. Ha bárki is szeretné magát jobban megismerni és szeretne változtatni dolgokon, akkor hosszú évek kőkemény munkájába fog és jobb esetbe kap olyan szakembereket, akik bábáskodnak mellette, hogy meg tudja szülni önmagát. Ahogy az olimpikon helyett se edzhet az edzője, úgy semmilyen guru vagy terapeuta nem tud szikével átszabni bennünk semmit...A mi befektetett energiáink nélkül nem megy...

És még egy apróság...Sajnos a gondolkodj másként, higgyél az elfogadásban, az elengedésben...ugyanolyan maszlagok, mint a fogyókúrás instant italok...

Tettek, lemondások nélkül az örök visszaesés garantált...Persze ennek is bőven van haszna ... vagy nincs...ki-ki döntse el maga...

Az biztos, minél többet tanulok a lelki zavarokról, minél több tapasztalatom van a hétköznapok nehézségeinek a cipelésében, minél komplexebben látom a családi örökséget, a táplálkozásom és életmódom okozta stresszfaktorokat, a szocializáció adta kereteimet, egyre inkább úgy gondolom, hogy hiába is keresek egy mindenre ráhúzható algoritmust, nem lesz olyan. Egyet tehetek edzem a testem a lelkem és a szellemet, elfogadom, hogy a kapcsolataim milyensége tükröz és fejleszt engemet és ha képes vagyok apránként magamon változtatni, akkor a hétköznapok terhei is könnyebbek lesznek, de olyan hogy minden very happy lesz, kizárt...és ez így van rendben, ahogy az is, hogy amiben én komfortosan érzem magam, az másnak a pokol lenne és fordítva...ezért sem adható tanács, csak is tapasztalaton, emberi kapcsolatokon, élményeken keresztül tudunk változni... a saját élményeinken...

És hogy miért ezt a street artos képet választottam?! Erre majd válaszoljanak a biológusok...:)