Segítő beszélgetés

„ Azzá válni, akik valójában vagyunk." Carl R. Rogers

Az életünk nagy korszakaiban ( kamaszkor, fiatal felnőtt kor, középkor, időskor...stb.) általában a kik vagyunk? mi a célunk az életben? kérdések előkerülnek. Jó szakmát, párt, munkahelyet, lakást...életet választottunk...??? 

A helyünkön vagyunk e?! Kik is vagyunk valójában? 

Az autónk/a házunk, a nőnk/férjünk/gyerekünk, a karrierünk/a facebook oldalunk?! Életkrízisek...kiégések...veszteségek...mind-mind jó alkalmak arra, hogy belenézzünk önmagunk tükrébe és változzunk...gyógyuljunk...fejlődjünk, hogy tudjuk este, mikor húzzuk le a zokninkat, hogy kik is vagyunk valójában...(a terapeutám gondolatával élve).
Ahhoz pedig, hogy magunkra tudjunk nézni, kapcsolatokra, reflektív kapcsolatokra van szükségünk. Ez először (jobb esetben) az anyukánk, aztán a család, majd a barátok, a szerelmek lesznek azok az emberi szerető kapcsolati terepek, ahol elfogadásban és biztonságban lehetünk önmagunk...Ugyanakkor a kapcsolatok nehézségekkel, konfliktusokkal és az ezekből adódó fájdalmakkal is járnak...és van úgy, hogy elakadunk, hogy a krízis elhúzódik, hogy a szeretetteli kapcsolatok már nem bírják el a terheket és szakember segítsége kell, hogy rátaláljunk az útra önmagunkhoz.

Sokszor kérdezik tőlem, mit csinál egy mentálhigiénés szakember? Megtanítja a gyereket fogat mosni? Mi az a lelki egészség? Mit segít egy beszélgetés, főleg egy olyan, amiben nem adnak tanácsot? 

Még mindig az a tapasztalatom, hogy ha egy ember lelki krízisben van, akkor sokszor a környezete elbagatellizálja...szedd össze magad! ... majd elmúlik!...légy erős!...csak dönteni kell!...segíts magadon más úgy sem tud!...hmmm Nálunk nincs kultúrája a segítségkérésnek, ha a lélek megroggyanásáról van szó...reméljük egyre inkább lesz...Ezért a lelki egészséget inkább karmaoldással és biokajákkal és hókuszpókuszokkal kezelik sokan mint hogy szakemberhez forduljanak, pedig ahogy a szívműtétet se bíznánk a sarki fűszeresre, pedig szuper jó szív teája van, úgy a lelkünket se kéne rábíznunk, mert ha nem az "műt", aki ezt tanulta, akkor az asztalon elvérezhet a beteg...Mert ahogy a testben se mindegy mit és hogyan nyitunk fel, majd varrunk össze, úgy a lélek is érzékeny műszer...
A mélyebb krízisekkor csend van, ott belül és olyan odaadó figyelemre van szükség, ami nélkülözi a direktivitást, a tanácsadást, a moralizálást, a diagnosztizálást, csak HALLGAT és KÍSÉR...A segítő a beszélgetés alatt visszatükrözi a kliens érzéseit, bizalmat és elfogadást ad, teret ahhoz, hogy a kliens tudjon találkozni az érzéseivel.
A mentálhigiénés szakember megtanítja a gyereket arra, hogy miként tudja a lelkét tisztára mosni...azaz elfogadó közegben tükrözi a kliens érzéseit és ezáltal megtanítja a gyereket saját érzéseinek felismerésére. Ez a lelki fogmosás...

Van egy nagyon szép LGT dal: Ha a csend beszélni tudna című, nagyon jól kifejezi mennyire nehéz is a csend szavát, sokszor fájdalmát megfejteni...

„Ha a csend beszélni tudna,

Hol nevetne hol meg sírna,

Fekete és fehér volna talán. 

Vallomások, látomások, 

Víziók és hazugságok,

Érzések és kívánságok 

Megtörnének, széttörnének

Tükörfalán a beszédnek."

   

A Segítő a csend szavával kísér és segít abban, hogy az elakadásban a kliens rátaláljon az ösvényre. Ez a lélek gyógyítás első állomása, sokszor tovább kell lépni a következő szakemberhez, mert a változás munkával jár és egyelőre még nincs varázspálca erre sem...és nem is lesz, mert ez bennünk zajlik és sok-sok munka által szakemberrel tud jobbá válni...

Man in the mirror...avagy mi/ki által változnak a dolgok...???

fotó: Rodney Smith

Változás.

Ez a kulcsa az életünknek. Folyamatosan mozgásban vagyunk, lótunk-futunk...teremtünk...vonzunk...megvilágosodunk...és amikor jön a krízis, a konfliktus, akkor kiderül, mennyire váltak belsővé a fejlesztő könyvekben olvasottak, a jóga órák gyakorlatai, a keleti vallások tanításai...a pszichodráma lélekgyúrása és a könnyek a szenvedésektől...

Én soha nem titkoltam, hogy hú, de messziről indultam és hú, de messze is vagyok az áhított céltól és valószínűleg apró lépésekre vagyok csak képes és már az is nagy dolog, hogy ezt adott szituációkban felismerem. 

Esendőnek lenni bátorság. Beismerni a gyarlóságaimat, a gyengeségeimet, azt hogy nem tudok akkor  és ott és abban jobb lenni, sőt még csak elég rendesen sem tudok viselkedni...még...és erről nem az anyám, az apám, a főnököm...az aktuális politikai vezetés...a Jó Isten, hanem kizárólag én tehetek és uram bocsánat, de ez nem felment engem, hanem elgondolkodtat, arra késztet, hogy ugyan itt tartok, de mit is kell tennem ahhoz, hogy változzanak a dolgok, miként kell magamnak változnom...Azaz tükörbe nézek...a szerelmem által tartott tükörbe, a barátaim által mutatottba, a főnökömébe...a pénztáros által visszajelzett pillanatfelvételbe és mindabba, ami zavar, amitől ideges leszek...amit bántásként, támadásként élek meg...
A minap felismertem, hogy mennyire önérzetes és gőgös tudok lenni, ha egy általam nagyra tartott képességemet nem kellőképpen ismerik el, sőt ha el se ismerik...ez mindig zavart...mindig pufogtam...régebben sokáig és hangosan...mostanában halkabban és rövidebb ideig...de még szorít...még munka van...magammal...nem a másikkal...hanem magammal...
Mindenki csak és kizárólag magát tudja megváltoztatni....és ahogy Kobzos tanár úr mindig mondta, mert hogy ő csak a cselekvésben hitt: Jó gyerek! Segíts magadon! Isten is megsegít! Hát, igen egy fizika tanár szájából ez elég hiteles volt akkor is már...

Idén ismét tartok önismereti szakkört, Ember a tükörben címmel hirdettem meg, egy régi Jacko szám hatására. Ebben a dalban olyan gyönyörűen meg van fogalmazva mindaz, amit mostanság sok-sok pénzért adnak el úgy mintha a spanyol viaszt találták volna fel...persze legalább kezdünk rájönni, hol is van a kutya elásva...ugyanakkor ez a személetmód még sajnos gyerekcipőben jár, pedig a jövő az érzelmi intelligens emberek kezében van. Persze ez nem azt jelenti, hogy állandóan önreflexióban kell élni és rágcsálni önmagunkat, hanem annyit, hogy felelősséggel kell élni, minden kimondott szó és megcselekedett tett visszavonhatatlanul alakít minket és a környezetünket. Minden az emberből indul ki, a döntéseinkből. Manapság azt kommunikálják élj a mának, ússz az árral és ragadd meg a lehetőségeket...miközben a lelki béke és a nyugalom, a lassan járj tovább érsz mondásban jobban megfogható mint a carpe diem (félre értelmezett) életérzésében.

És akkor végül hallgassátok meg Michael csodálatos dalát és ki angolul, ki magyarul tegye belsővé az üzenetét! :)))

I'm Starting With The Man In
The Mirror,
(Man In The Mirror-Oh
Yeah!)
I'm Asking Him To Change
His Ways
(Better Change!)
No Message Could Have
Been Any Clearer
(If You Wanna Make The
World A Better Place)
(Take A Look At Yourself And
Then Make The Change)

Kamasznak lenni...Határok. 1.

Fotókat válogatta: C.P.

Rég írtam...az elmúlt időszak igazán izgalmas és eseménydús volt. Túl vagyok a vizsgaidőszakon és néhány belső és külső utazáson. Azt mondják, az embert nem véletlenül találják meg témák, munkák és emberi kapcsolatok. A tükrözés technikát tanulva és a nondirektivitást erősítve elsősorban az egyetem önmagunk fejlesztéséről szól, vagy inkább önmagunk megismeréséről...miért is vagyunk ott, ahol vagyunk...mielőtt még teljesen belefeledkeznék a mélylélektanba, visszaugranék a blogbejegyzés témájához. Miért is éppen most érett meg egy blogbejegyzés sorozat a kamaszokról, arra egyszerű a válasz: mindkét szóbeli vizsgámon a serdülőkort húztam...sorsszerű? Hmmm...az!:)

És hogy az én kamaszkorom milyen volt, erre egy egykor volt beszélgetésből egy rövidke részlet:

- Andikám! A mi kamaszkorunk alvó korszak volt! -  mondta egyszer az egyik barátnőm, amikor éppen felidéztük, azaz próbáltuk felidézni a gimis éveket...Stréber jó tanulók voltunk...ennek megannyi átkával és áldásával...szorongók és teljesítménykészeresek voltunk ugyanakkor a legjobb egyetemekre kerültünk be, aztán egy év után mindannyiunknál jött a lelki összeomlás...és kezdtünk végre lázadni...a szakirodalom ezt posztadoleszcenciának hívja, azaz elhúzódó kamaszkornak...a burokban való lét - saját tapasztalat - káros...bár az eszetlen lázadás sem kevésbé...hol is van a határ? Vajon kamaszként van határ? Ki húzza meg illetve ki segít a határok megtalálásában...? Segít e valaki ma egészségesen megélni a kamaszlétet...?

Fotókat válogatta: C.P.

Az elmúlt 14 év alatt igazán sokféle kamasszal találkoztam, egy biztos, hogy akár eminens volt, akár gyenge tanuló iszonyú válságot élt meg önmagával és a családjával és ez a NORMÁLIS! Aki nem lázad, aki nem önállósodik, aki nem feszegeti a határait és nem létesít társaskapcsolatot...nos, az megakad az identifikációjában...Ahhoz, hogy tudjuk kik vagyunk azaz mivé/kivé szeretnénk válni...meg kell harcolnunk magunkért másokkal...a világgal. Ekkor születnek azok az álmok, amiket majd felnőttként megvalósítunk. Amit mi találunk ki, amiért mi lelkesedünk vagy éppen csalódunk benne. Ennek a korszaknak sajátossága, hogy autonómiára vágynak, felelősségre, döntési helyzetekre...miközben félnek, bizonytalanok és újraélik az ödipális konfliktusban a szülőhöz való kötődés vágyát egyben a szülőtől való elszakadás feszítő igényével...azaz szeressetek úgy is és akkor is ha kibírhatatlan vagyok...!!! Határokat feszeget, miközben határokat szeretne kapni...elfogadó és szeretetteli közegben akarja kipróbálni magát, hogy tudja ki is ő...A legkreatívabb, legmélyebb korszaka az személyiségfejlődésnek...testileg, lelkileg és szellemileg a legdinamikusabban változó időszak és a legnehezebb is a kamasznak is és a környezetének is...

"A serdülőkor tehát - a pszichés betegségekre emlékeztető jelenségek ellenére - a normatív válság időszakának tekinthető, amelyet egyrészt az énerő viszonylagos gyengesége, másrészt a növekedésre szolgáló energia felszabadulása jellemez. A lekötetlen, szabad energiák addig rejtett szorongásokat is életre kelthetnek, és új konfliktusokat provokálhatnak, de az én új funkcióinak érlelődését, a kreatív potenciál kibontakozását segítik." (részlet Frenkl Sylvia - Rajnik Mária: Életesemények a fejlődéslélektan tükrében) 

Ma a Z generáció  a felgyorsult információ hálózatában olyan impulzusokat kap és olyan elvárásoknak van kitéve, amely egy érett, felnőtt embernek is sok nehézséget okoz. A mai magyar oktatás nem tud mit kezdeni ennek a generációnak az új problémáival, de a régiekre sincsenek jól bevált módszerek. Továbbra is kockagyártás folyik...illetve folyna, ha ... csak a gyerek pont azt mutatja...hogy minden megváltozott...krízis van...és a legdöbbenetesebb, hogy a kutatások szerint egyre drasztikusabb a gyerekek elmagányosodása....hogy ez mit is jelent, hova is vezet azt a következő bejegyzésben fejtem ki.

Egy biztos, a határok kijelölésének mindig és mindenkor rugalmasnak és egyénre szabottnak kell lennie és ami által ez megtörténhet, az a világ legegyszerűbb módja: beszélgetni kell velük. És mielőtt felcsattannátok, hogy na pont azt nem akarnak...ez majd egy másik bejegyzés témája lesz, hogy hogyan lehet őket megszelídíteni... ;-)

Fotókat válogatta: C.P.

A lélek bugyrai...I. Avagy eszeveszett meséink...hatásai...

Eszeveszett mesék 

Tegnap a macskajaj kúrálására kultúrát írtunk fel magunknak. Előtte elmentünk lencsézni egy igazi bisztróba, a Szimpla Háztájiba, ami egy nagyon kellemes kis hely és tényleg házi ízek vannak és a kávéjuk is remek...tehát telebendővel indultunk neki a vígjátéknak kikiáltott opus megtekintésére... miközben igyekeztünk az izomlázat kilazítani a testünkből, ami a hajnalig tartó táncolás miatt fel -feltört a tagjainkban...

Eredetileg nem akartam írni erről a filmről, ámbár nagyon mélyen érintett, aztán este neki álltam a vizsgáimra készülni és miközben olvastam a tanulmányt és az alább idézet részhez értem, már tudtam írnom kell erről...

„Mindannyiunkat lebilincsel a félelem, hogy a valóságot lássuk - írja Gruen. - Ezért annak idején úgy határoztunk, hogy a dolgokat nem fogjuk aszerint szemlélni, amilyenek. Már rég megadtuk magunkat, alkalmazkodtunk, engedelmesek vagyunk. Sokra tartjuk manapság, hogy racionálisak és realisztikusak legyünk. Mégis tény, hogy a mindennapi tagadások kultúránk normális alkotórészei, sőt azokat az embereket tartjuk normálisnak, akik alkalmazkodnak e működési módhoz, és így sikeresen tevékenykednek kultúránkban." Normális dolognak számít, hogy azok az emberek, akik eredetileg áldozatok voltak, most másokat félemlítenek meg és szenvedést okoznak nekik. Normálisnak számít az is, hogy győz az erősebb ember, a hegyesebb könyök, a nagyobb hang, a gyorsabb fecsegő, a nagyobb autó, a szebb ház. Az élet maga státusz. A forma ott válik tartalommá, ahol minden üres. Engedelmesség támasztja alá a hatalmat, és az engedelmesség teszi lehetetlenné azt is, hogy a felgyülemlett dühöt a felelősök ellen fordítsák. Ám a düh itt van. Hová irányítsa az ember? Saját maga vagy mások ellen? Mert akik a dühöt maguk ellen fordítják - ahelyett, hogy kifelé, mások ellen fordítanák - , gyakran azok, akikben még eleven a lelkükben lévő elidegenedés elleni védekezés. Ők a be nem illeszkedettek, az engedetlenek, akik lázadnak, feltűnnek, a kívülállók, a saját fészküket rondítók, az árulók, a bűnbakok, akik vonzalmakat, barátokat és nagyon gyakran munkájukat is elveszítik. Mivel gyűlöletüket nem képesek a külvilág felé fordítani, gyakran magányosan állnak az alkalmazkodó engedelmesek jól működő seregével szemben, és különcként elbizonytalanodnak afelől, hogy életüket kézben tartják e." (Részlet Frenkl Sylvia-Rajnik Mária: Életesemények a fejlődéslélektan tükrében. Arno Gruen: A normalitás tébolya)

Amikor arról gondolkozom, mi is a normális, azaz ki az .. mindig elbizonytalanodom...túl kritikusnak tartom magam...egyrészt akiket szeretek, azokkal szemben nagyon elfogult vagyok, ugyanakkor a keep smiling társadalmától hihetetlenül kiábrándult tudok lenni és az elmúlt pár évben bőven volt tapasztalatom, a normalitás tébolyának megtapasztalásáról...én igyekeztem ... alkalmazkodni...való igaz...nekem ez megy a legnehezebben, de mert szeretem a kihívásokat ezt is kipróbáltam...és...
A film annyira drasztikusan mutatja be azt az utolsó előtti pillanatot, amikor már nincs visszaút ... az ember nyel és nyel és vár és hisz és remélem...mondjuk vakságot és engedelmességet fogad, mert azt mondták neki gyerekkorában, hogy rendesen kell viselkedni...még akkor is, ha másik veled nem az...

„Arno Gruen idézett könyvében nem a társadalom úgynevezett „betegeit" veszi szemügyre, hanem az alkalmazkodókat, az úgynevezett „egészségeseket", a verseny, az uralkodás, a birtoklás, hódítás terén sikereseket, tehát mindazokat, akik látszólag mentesek a szorongásoktól, feszültségektől, szenvedésektől, és akik a győztes pózában gázolnak át a kis családok és a nagy munkalehetőségek világán. Azokkal foglalkozik, akik megtalálják követőiket és fizetett tapsolóikat, tehát mindazokkal, akik kiskoruktól fogva megtanulták, hogy a blöfföt készpénznek, a szemfényvesztést pedig valódinak tartsák. Azt a sokaságot vizsgálja, akiket arra szoktattak, hogy a dolgokat soha ne olyannak lássák, amilyenek valójában, hogy életük azon nagyravágyó urait tiszteljék és irigyeljék, akik csak az image-létet gyakorolták, és sohasem azt, miképpen legyenek önmagukká." (16.oldal)

A tagadás kultúrájából való kiábrándulást csodálatosan ábrázolja az Eszeveszett mesék hat jelenete. Annyira drasztikus, véres és döbbenetes némely epizód, hogy volt egy-egy pont, amikor már mondtam, hogy na elég...ez már sok...igen...sokkoló...ahogy a filmről egy kritikus írta  „kegyetlenül vicces szkeccs film"... A film pont azt ábrázolja, amikor elég lesz a normalitás hazugságából, amikor már pont eleget tűrt az ember és már oly rég óta nem adja ki a dühét az őt ért igazságtalanságok miatt, legyen társadalmi vagy magán szintű...elképesztő ereje van...és csak is fekete humorral bírható...mert hogy ez az életben a való életben igen rémisztő...két epizód különösképpen megfogott, az országúti ámokfutók párbaja és a megcsalt ara őrülete saját lakodalmán...
Utána még hosszasan sétálgattunk, beszélgettünk az élet és az életünk dolgairól...már jó pár eszeveszett történeten túl vagyunk az örök barátokkal, hmmm...hogy okosabbak lennénk tőle vagy normálisabbak ... egyik sem...
A ma délelőtti filozófiánk esszenciája ennyi volt: „- A reményt nem lehet ellopni senkitől!- mondja a gyerekkori barátnőm. Erre én: Így van. Különben kihalt volna már az emberiség...!"

„Elvileg csak két világ létezik - írja könyve végén Arno Gruen- , az élet világa és az, amely a pusztításnak és a halálnak kötelezte el magát" Ám a vágy és a valódi közelség lángja örökmécsesként ég minden emberben, és ezzel a szeretetteljes találkozás reménye az emberi lét részeként ragyog fel. A vágy és a remény azt a lehetőséget rejti magában, hogy újra megnyíljunk a fájdalomnak. Csak így maradhatunk meg emberségünkben, és így nem kell a fájdalmat másokban keresnünk, azokat megszégyenítenünk és megbüntetnünk. Fájdalma tudatosodása nélkül nem válhat egy ember emberré. Halált megvető vállalkozás a fájdalomnak megnyílni és a gyász mélységeit megjárni, de attól való félelem, hogy nem térünk vissza a könnyek völgyéből, beágyazódik legelső, szeretettel és melegséggel kapcsolatos tapasztalatunkba - még azelőttről, hogy a dolgokat a fejük tetejére állítottuk volna -, és ez a legelső, magunkkal való találkozás azt mondja nekünk: Felhozzuk a tó mélyén heverő gyöngyöt, és az idegent ismét barátunkká tesszük."

Ezt a gondolatot a film végére a két epizód (a mérnök és az ara "bosszúja") csodálatosan hozza...azt kell mondanom, hogy hűha, de jó volt...és nézzétek meg...abszurd ... de jól eső ... olyan mint mikor a nyári hőségben jégeső zúdul az ember fejére...

Boldogság gyere haza...

Boldogság gyere haza...ki ne ismerné Cserháti Zsuzsa szívet tépő dalát és ki ne ismerné az érzést...Ezen a héten a munkahelyemen karácsonyi hetet tartottunk a diákjainknak, mindenféle programot szerveztünk...ünnepeltünk...szerettünk...Idén először valami egészen mással készültem és nem is gondoltam arra, hogy ekkora sikere lesz. Jósdát nyitottam, nem mintha értenék hozzá, de mint mindennek, ennek is egy a lényege, hogy aki jön az találja meg a válaszokat önmagában, hmmm...én csak a magam kis gondolataival útjelző táblákat szúrtam le, arrafelé amerre a vágyaik megvalósulását kutatók tévelyegtek...és igyekezetem a körülményeket egész hitelesre venni, hogy a szív megnyíljon...ezért volt hangulatfokozó gyertya, kártyák, mesék, vörös terítő...(vörös körmű tanárnővel), nyugalom...sötét...gömb (a megmaradt karácsonyfadíszek csokrából) és egy faragott kulcs, ha magukban nem találnák...
Ezt a blogbejegyzést Rodney Smith csodálatos divatfotóival fűszerezem, hogy jobban átjöjjön az érzés...:)
 

Miért is megyünk jósdába? Mit is akarunk megtudni? Szerelem, boldogság, életcélok! E három köré lehet összegyűjteni az emberkéimet. De leginkább a szerelem foglalkoztatja az embert! Megtalálja-e? Meddig tart? Vajon szeret, vajon engem szeret? Azaz honnan érkezik a Boldogság és vajon meddig tart...?

Persze a boldogság kék madarát távcsővel nehéz meglátni, mert az bennünk van. A lélekápoló önismereti játékomhoz a Dixit társasjáték kártyáit és Szepes Mária Dimenzió tarot kártyáit és könyvét, valamint Andersen meséit használtam. A módszer egyszerű: a kérdező az eszközök segítségével válaszol a feltett kérdésére, én csak mint jó segítő hallgatok és figyelek és a tapintható bizonytalanságokat tükrözöm vissza. 

Hogy mit hallunk, látunk, értünk a másik reakcióból és az bennünk, miként képeződik le és az akcióra, mi a reakció, nos kérem az örök félreértések hálójában tekergünk ... Virginia Satir családterapeuta, az egyik alapvető problémaként értelmezi, hogy az emberek félreértik egymás szándékát, tisztán kommunikálni, azaz amit mondok, azon a párom, társam, bárki pontosan, azt érti, amit én szeretnék, no kérem erre az emberek 4%-a képes...és természetesen ők se mindig vannak olyan pszichés, szellemi, testi állapotban, hogy képesek legyenek elég jól hallani, érteni a feléjük küldött üzeneteket...hiszen a kommunikációt a verbalitás mellett a nonverbális jelek világa teszik csodálatosan komplexé és akkor a tudati szintekről és élettapasztalatok sokaságáról és a sebzettségekről már ne is beszéljünk...

Gyerekek, hát nem egyszerű...én már csak tudom...:D!Néha úgy, de úgy nem vesszük észre egymást, mintha nem is vele élnénk a mindennapjaink csodáit és poklát...

A másik érdekesség, hogy mindenkit az érdekelt, vajon meddig fog tartani. Velem marad vagy mi is fog történni??? A pillanat, a MOST, ami éppen alakítja a holnapot annyira nem érdekelt senkit, pedig a jósdákban éppen egykor arra figyelmeztették a jósoltatót, hogy amit ma tesz, fogja befolyásolni a holnapot...hmmm...Amikor erre rávilágítottam...kezdett igazán meghitté válni a kis jósdakuckónk...lehullottak a Nem tudom...falai és kezdtek a könnycsatornák megtelni....

Idő nincs. Ma van. A tett és a következménye alakítja az életünket. Mi alakítjuk az életünket. Ha mi változunk a körülményeink is változnak és az emberek, akiket szeretünk is változnak, általunk...

És egy igen elgondolkoztató írás Virginia Satirtól:

Én én vagyok...

Nincs a világon még egy ugyanilyen ember. Egyes részleteket tekintve sokan hasonlítanak hozzám, de egészében véve senki.

Ennélfogva bármit teszek, azt magamnak tulajdoníthatom, hiszen én magam választottam.

Én rendelkezem mindenemmel –

• a testemmel és annak minden mozdulatával;
• az elmémmel, valamennyi gondolatommal és ötletemmel;
• a szememmel és a képekkel, melyeket észrevesz;
• az érzéseimmel, legyen bár az harag, öröm, csüggedés, szeretet, csalódottság, vagy izgalom;
• a számmal és minden szóval, ami elhagyja, akár udvarias, akár durva, kedves, helyénvaló vagy sem;
• a hangommal, legyen az hangos vagy kellemes;
• minden cselekedetemmel, függetlenül attól, hogy saját magamra vagy másokra irányul.

Magam birtoklom a képzeletemet, az álmaimat, reményeimet és félelmeimet. Az enyémek győzelmeim és sikereim, kudarcaim és balfogásaim.

Mivel a magam ura vagyok, tökéletesen megismerhetem magamat. Ezáltal minden részemhez bensőséges szeretet és barátság fűzhet. Minden porcikámat érdekeimnek megfelelően használhatom. Tudom, hogy akadnak bennem érthetetlen vagy számomra még ismeretlen vonások, de amíg barátsággal és szeretettel viszonyulok magamhoz, addig bátran és bizakodva kereshetem a rejtélyek megoldását és önmagam jobb megértésének lehetőségeit.

Akármilyennek tűnök, bármit mondok vagy teszek, gondolok vagy érzek egy adott pillanatban, az mind-mind én vagyok. Bármely időpontban hitelesen képviselem saját magamat. Ha később visszagondolok arra, milyennek mutatkoztam, szavaimra, cselekedeteimre, eszméimre és indulataimra, talán ez vagy az tőlem idegennek tetszik majd. Akkor elvethetem azt, ami nem hozzám való, megtarthatom azt, amit lényemhez megfelelőnek bizonyult, és kitalálhatok valami újat ahelyett, amitől elfordultam.

Érzékeim és képességeim segítségével megállhatom a helyemet, közel kerülhetek másokhoz, eredményeket érhetek el, értelmet és rendszert vihetek az engem körülvevő személyek és dolgok tömegébe.

Bírok magammal, tehát irányíthatom magamat.

Én én vagyok, és így vagyok jó.

(Virginia Satir, 1914-1988)

Úszni a boldogságban, pedig csak úgy lehet, ha...És most semmi okosságot nem tudok írni, hiszen magam is úton levő kereső vagyok...talán csak a tapasztalatot és amivel zártam az én vállalkozó kedvű diákjaimnak a lelki próbáit a "jóslás" végén: Írd fel a fájdalmaidat, a félelmeidet, akire haragszol, akivel neked nehéz...a nehézségeket! Égesd el! És mondd közben: Köszönöm, amit tőled kaptam! Szeretettel elengedlek! Minden jóra fordul!...

Volt sírás! És én is megkönnyeztem...már én is elégettem a magam cetlijét!

Úszni a boldogságban, csak is egyféleképpen lehet, megbocsátással, tisztán és teljes átadásban. A minap egy nehéz beszélgetésünkkor a gyerekkori barátnőmmel azon szomorkodtunk, mennyire nem tud az ember megbocsájtani, mennyire fáj az ami történt...ma, most az jutott eszembe, hogy nem a másiknak kell megbocsájtani, hanem magunknak, mert az fáj igazán, hogy mi nem tudtunk akkor és ott okosabbak lenni, de hát hogyan is, akkor és ott az és annyi volt amit tehettünk és azt akkor és ott jónak hittük...Magunknak kell megbocsájtani és azután a másiknak már hipp-hopp menni fog...;-)

Múlt héten az örömvasárnapi adventi mise, rendhagyóan gyönyörű volt. Arról szólt, hogy attól vagyunk boldogtalanok, hogy nem mondjuk ki és nem kapjuk meg a másiktól, hogy elég jók vagyunk. Csak ezáltal születhet meg az öröm és a boldogság. Én ezt az üzenet, adtam át a diákjaimnak. Egykor nekem az anyukám mondta először, aztán a szerelmeim, a barátaim és ma már a diákajimtól is megkapom...hála érte. Azt, hogy elég jó vagyok sokféleképpen átadható a másik embernek, a legjobban egy öleléssel és azzal a szóval, hogy szeretlek! Amikor az ember megtapasztalja, hogy a másik nem tudja kimondani vagy nem érzi azt, hogy neki a másik elég jó, akkor annyi történik, hogy ő nem érzi magát elég jónak...de mielőtt belecsúsznánk a megmentő szerepébe, azt ne felejtsük el, hogy egymással Táncolni szeretnénk és nem rángatózni...mindenki elsősorban önmagáért felelős és utána pedig a másikért és ez akkor a legszebb, ha a két ember együtt néz és lép a közös cél irányába és tesz meg mindent a közös életért...Szép kaland! Érdemes!

 Zene:Louis Armstrong:La vie en rose (Minden végzet nehéz című film ihletése után  szabadon...)
https://www.youtube.com/watch?v=8IJzYAda1wA

Pilinszky János: Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok. 
Csúf, de te gyönyörűnek találtál. 
Végig hallgattad mindig, amit mondtam. 
Halandóból így lettem halhatatlan. 

Szeretünk, fogadkozunk, új évet/életet kezdünk...újra és újra

Egész évben hegyeket másztam, mindig vittem valakit vagy valamit, valakinek a hátamon, azzal a hittel, hogy így jó...

Sokan hisszük, hogy szeretni úgy jó, ha állandóan a másikért, a jó létéért, a kedvéért,  az egészségéért,  a sikeréért és ezáltal magunk szeretve levéséért teszünk nap mint nap. Aztán napok, hónap vagy évek után hirtelen, leülünk a hegy tetején és körülnézünk. Érezzük, hogy elfáradtunk, hogy időt sem szántunk körülnézni és hogy azt sem tudjuk, mi létezünk e magunk, mások ... a világ számára. Jó elfáradni, időben, jó kicsit körülnézni a hegy tetejéről, jó magunk mellé pillantani, hogy V. A. Lucky van ott vagy csak valaki?!

Karácsonykor sokan rohannak ajándékok tömegét venni az utolsó pillanatban, aztán rohannak valami ünnepi menüt összeállítani, aztán bezuhannak a végén az ágyba és már véget is értek az ünnepek. Hallottam már sokszor, hogy milyen elcsépelt a karácsony, nem csak egy évben egyszer kell szeretni és "jó" arcot vágni. Persze, értem őket is. Azonban, aki készül, az egész évben figyel és gyűjti az ötleteket, az apróságokat, a személyes meglepetéseket, annak nem a berohanok, megveszek valamit, hanem az elkészítem, neki szánom érzése jut ki. Igen, kinek van erre ideje? És mire van? 

Mászom inkább a hegyeket és néha elfáradok, de maradok hű ahhoz a gondolathoz, amit egykor az általános iskolai fizika tanárnőm írt az emlékkönyvembe:

"Semmire se vagyunk jók, ha csak magunknak vagyunk jók." Voltaire

Így az év elején, a hegy teteje helyett a tenger nyugodt partjára vágyom. Csak ülni és nézni, ahogy hullámzik ...

Boldog, örömökben gazdag, békés új esztendőt kívánok!

Krízisben rejlő esélyek

Az életminőségünket nagyban meghatározza, mely korban születünk, mely országban élünk, mi mozgatja az adott kor emberét és mi magunk, miként tudjuk hasznunkra fordítani a körülményeket.

Azaz a Lét határozza meg a Tudatot vagy inkább a Tudat határozza meg a Létet?!

Isten ments, hogy filozofálni kezdjek, mégis el kell gondolkodnom nap mint nap, hogy mi is a boldogság titka, miféle gondolkodásmód, gazdasági lehetőség, háttér szükségeltetik, ahhoz, hogy az ember megtalálja az egyensúlyát és ezt visszatükrözze mindenben, amibe belekezd.

Mindenhonnan az halljuk, hogy válság van. A gazdaságban, a társadalomban, a családokban, a kapcsolatokban, a természeti környezetünkben.
A baráti beszélgetések nagy része arról szól: Hogyan tovább? Mit csináljunk? Hova menjünk? Miből lesz pénzünk?...És közben valami furcsa tehetetlenség járja át az embereket. Ezt azért nem, azt azért nem, menni kéne, de maradni szeretnék, együtt jobb lenne, mégis inkább külön csináljuk, ha csinálunk is bármit. Nagy lelkesedések és szorongó reggelek, aztán esték. Nagy ötletek, melyek szalmalángként tovarebbennek. Mintha nem hinnénk igazából, hogy valóra váltható a vágy, az álom...Ha figyelnénk a jelekre, ha bíznánk az ötleteinkben, ha hinnénk, hogy bármi lehet, akkor …igen.

A krízis az egyik leghasznosabb konfliktusszituáció, a legnagyobb lehetőség arra, hogy változtassunk, hogy esélyünk legyen másként dönteni. Azt szokták mondani krízisben mutatkozik meg, ki milyen érzelmi munícióval van ellátva. Összetörik, elgyengül vagy épp józan lesz, határozott és kreatív. A huszonegyedik század emberének, aki mondjuk Európában született, igazán nagy krízisekkel eddig nem kellett szembe néznie, láthatott tévében katasztrófákat, polgárháborúkat, éhezést, de ezek mind távol estek tőle és ha el is gondolkodott rajta, az nem volt több pár percnél.

Az európai embernek vagy szűkítsük a magyar emberre, a krízis a lelkében bontakozott ki. Mintha sok-sok évtizeden keresztül elfojtott lehetőségek szeretnének kibontakozni és újra és újra valami akadályba ütközne, a saját fejében lévő akadályba, ami már össztársadalmi szintű akadállyá vált. Mindenki valami nagyot szeretne tenni és ebben az önmegvalósításban a legnagyobb hátráltató tényezőt nem veszi észre, ami önnön maga.

„Egyedül nem megy…” szól a dal és mi mégis élharcosok kívánunk lenni mindenben és persze nem megy.

Együttműködés, összefogás, kölcsönösség. A társadalmi tőke nagyon komoly gazdasági erőforrássá tud válni.

Az elmúlt két évben kétszer volt erőteljes „a-ha” élményem, az egyik a Tehetségért konferencián 2009-ben (és Oktatásért Konferencián 2010-ben) Dr. Csermely Péter és a Párbeszédek Házában Dr. Kopp Mária előadása közben. Katartikus volt és annyira hatásuk alá kerültem, hogy végre magamban is kézzel foghatóvá vált, hogy mi az én feladatom mint pedagógus és mint szociális szakember. Az érzelmi nevelésen keresztül egy együttműködő, alkotó, motivált társadalom alapjait letenni, a gyerekeket érzelmi munícióval ellátni, segíteni a világban és önmagukban való eligazodásban, mely által jól működő közösségek jöhetnek létre.

Befejezésül két írást ajánlok:

Dr. Csermely Péter: Az együttműködés új világa. Avagy: Mi minden erősítheti az együttműködést az új évben (és tovább…)?

És Dr. Kopp Máriával készült interjút:

A boldogság gazdaggá tesz!

Jó olvasást és hitet a cselekvéshez és bizalmat a megvalósulásához!