Francesca Woodmann: Mirror mirror on the wall
https://www.youtube.com/watch?v=_uawBIgQAFA
Így év vége felé, az ünnepek elmúltával érdemes időt szánni az év mérlegének elkészítésére. Még sosem tettem. Az jutott eszembe, hogy tanárként állandóan értékelünk, pozitív és negatív táblákat töltögetünk, a fejlesztési tervben előírtak megvalósulását vetjük össze a valósággal...a gyerekeknél fontosnak tartjuk, hogy lássuk hol tart, miben kell fejlődnie...és magunknál? Karácsonyra kaptam két olyan könyvet, ami ennek a bejegyzésnek a megszületését segítette. Az egyik Bandi bácsi a szeretetről, a másik A lélek dolgai... Alapjában én egy analizáló személyiség vagyok...talán túlságosan is...ugyanakkor bennem a másik véglet is megvan...azonnal döntök...azaz forrófejű vagyok és ez így a kettő elég nehéz annak, aki kapja és annak is aki ebben a szélsőségben él, azaz nekem...Ez úgy kapcsolódik ide, hogy a fejlődés, a változás első lépése az önmagunkkal való szembenézéssel kezdődik és hát sokszor...legtöbbször, ahogy ezt Francesca Woodmann olyan csodálatosan megkomponálta, saját magunknak is hátat mutatunk...mérleget készíteni...nehéz...jó pár napja hurcolom magamban a gondolatot és azt hogyan is kéne erről írni, no meg a januári önismereti óráim is e köré fognak szerveződni... És akkor a címről, mert hogy annak is van története...miért is pont ezt választottam...Azt gondolom sokan közületek tudják honnan emeltem ki...aztán Bandi bácsinál újra belefutottam és egyik kedvenc svéd filmrendezőm Ingmar Bergmann Magány trilógiájának egyik darabjának címe is ez...és ami a legfontosabb, nekem ez az év életem egyik legnagyobb tanuló éve volt...tanuló év a szeretetről...
Fotó: Amiko Kavtaradze: Metamorphosis
Nos, nézzük a gyakorlatot! Vegyünk egy nagy papírt, osszuk fel 12 részre, a hónapoknak megfelelően. A hónapokat osszuk fel vágy, megvalósulás, érzelem, hiány részekre, aztán vegyünk elő színest és kezdjük el szépen kitölteni. Amikor készen van a hónapok alá írjunk -10-10 közötti számot és válasszunk a hónapnak színt és odaírunk egy J betűt, ha jó volt az a hónap, K betűt ha közepes R betűt ha rossz (itt nyilván lehet kreatívkodni elnevezésekben). Amikor mindezzel készen vagyunk, jöhet az új lap és készítünk egy koordináta rendszert az x tengelyen a hónapok, y tengelyen az adott hónap értéke...Végül, ha készen vagyunk, akkor jöhet a Mit tanultam ebben az évben? illetve miben kell fejlődnöm?
Talán kicsit hosszadalmasnak tűnik és értelmetlennek, ennyire sokat foglalkozni mindezzel, ha csak annyit teszünk, hogy végig gondoljuk és magunkban keressük a kudarcaink válaszait már megérte... Próbálkoztam én is...amikor néztem a diagramomat, éreztem mekkora feszültséget éltem meg egész évben...a görcsös akarásét...Állandóan a vágy és hiány egymásnak feszülésében éltem, miközben alig éltem az életemet...hmmm...ez valóban senkinek nem volt jó, aztán ahogy a vágyak csitultak, egyre több minden valósult meg és egyre kevésbé feszített a hiány érzése... Ennek az évnek az ajándékai(és hála sok volt, ezért a legmeghatározóbbakat említem): Michelangelo Pietá-ja Rómában (Banyedli hála érte), az Atlanti - óceán hullámai(köszönet ezért a csodás élményért annak, aki megmutatta a rossz oldalamat), a sikeres felvételi az egyetemre, a barátaim támogatása és hihetetlen szeretete, a futás, a bicajozás, a vasárnapi misék...az írás és hogy soha nem hittétek volna, de kibírom a virtuális közösségi oldal nélkül...is...na, jó és még a csend táborból sem toloncoltak ki...sőt, még bírtam volna... Nehéz és csodálatosan termékeny év volt...majd évek távlatából pontosan látható és érthető lesz minden... Jó érzés volt átgondolni az évet, szívből ajánlom tegyétek Ti is meg!
BOLDOG ÚJ ÉVET!
Fotó: Rodney Smith
Pál első levele a korinthusiakhoz
13. fejezet
1Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengőcimbalom.
2És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok.
3És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból.
4A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.
5Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat.
6Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.
7Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.
8A szeretet soha el nem múlik. De legyen bár prófétálás: el fog töröltetni; legyen nyelveken való szólás: meg fog szűnni; legyen ismeret: el fog töröltetni.
9Mert töredékes az ismeretünk, és töredékes a prófétálásunk.
10Amikor pedig eljön a tökéletes, eltöröltetik a töredékes.
11Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat.
12Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten.
13Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.
„A ma éjszaka érdekes lesz... Nálunk az a szokás húgom születése óta, hogy 24- én reggel ajándékozunk, és Anna akkor látja először a karácsonyfát is, mert előtte éjjel míg ő alszik, mi feldíszítjük, közösen, a család... Nos, anyu idén azt mondta nem így lesz.. Majd holnap délelőtt együtt... De én rábeszéltem, hogy maradjon a régi, mert olyan jó látni húgom arcát reggel mikor jön be a szobába ébreszteni minket, hogy képzeljük el mi történt; jött a jézuska.. Imádom olyankor látni. És imádom, hogy ő még ilyen kis naiv és még mindenben hisz.:)) Persze rosszul is érzem magam, mert ezzel hazudunk neki, de olyan boldog!! És olyan jó látni azt is, hogy őt még nem rontotta el a világ, és simán hisz a csodákban.:)) A lényeg, hogy anyu nem akarja már ma megcsinálni, és így a közös családi programból egy egy fős program lesz... Én csinálom meg egyedül, és én is csak azért, mert szeretném, ha Anna holnap is olyan boldog lenne, mint az eddigi években. Nem akarom elrontani neki ezt az egészet. Hadd legyen még boldog."
Ezt a levelet ma kaptam, sok-sok egyéb mellett - a néven kívül mindent megőriztem. Annyira meghatódtam rajta, hogy gondoltam megosztom Veletek. Miközben gyömbéres-citromos-narancsos kekszeket gyártottam, hogy a kis dobozokba rejtve vigyek a szeretteimnek karácsonykor egy kis saját készítésű szeretet sütit...mert még is, amit mi magunk csinálunk az az igazi...és olyan jó érzés, már az is, amikor csináljuk. A fenti fotón lévő csodás varázs mézeseket egyik barátnőmtől kaptam és a könyvet egy másik drága barátnőmtől...hmmm, de ami ezt a bejegyzést ihlete a fenti idézet sorok után, az a messzi északról kapott levelem befejező sora:
Ezer puszi, szeretlek,
B.
Néha érthetetlen vagy nagyon is érthető, hogy mennyire fontosak azok, akiket mi szerethetünk és akik minket szeretnek és mennyire nehéz, ha ebben az egyensúlyban valami felbomlik és megfagy, befagy a kapcsolat. A fenti sorok írójának lelke sokat tudna erről mesélni ... majd talán egyszer erre még visszatérek, mert annyira nagy a felelősségünk nekünk felnőtteknek és annyira nem vagyunk hajlandóak ezzel szembenézni és emiatt borzalmas nehéz kamasznak lenni...
Na, de szeretet...karácsony...kapcsolatok...Nem fogok moralizálni és nagy érzelmes szavakat írni, azt helyettem már fent az én kis kamaszom megtette...és a lentebb idézet sorokat meg is sirattam rendesen, mert annyira hálás vagyok, hogy részem lehet a csodában, amit a szeretteim által kapok...
A szavak helyett nézzétek meg Charles Dickens Karácsonyi ének meséjéből készült rajzfilmet!
Útravalóul pedig a meséből egy idézet:
Semmiféle megbánás nem teheti jóvá az elmulasztott lehetőségeket.
Boldogság gyere haza...ki ne ismerné Cserháti Zsuzsa szívet tépő dalát és ki ne ismerné az érzést...Ezen a héten a munkahelyemen karácsonyi hetet tartottunk a diákjainknak, mindenféle programot szerveztünk...ünnepeltünk...szerettünk...Idén először valami egészen mással készültem és nem is gondoltam arra, hogy ekkora sikere lesz. Jósdát nyitottam, nem mintha értenék hozzá, de mint mindennek, ennek is egy a lényege, hogy aki jön az találja meg a válaszokat önmagában, hmmm...én csak a magam kis gondolataival útjelző táblákat szúrtam le, arrafelé amerre a vágyaik megvalósulását kutatók tévelyegtek...és igyekezetem a körülményeket egész hitelesre venni, hogy a szív megnyíljon...ezért volt hangulatfokozó gyertya, kártyák, mesék, vörös terítő...(vörös körmű tanárnővel), nyugalom...sötét...gömb (a megmaradt karácsonyfadíszek csokrából) és egy faragott kulcs, ha magukban nem találnák... Ezt a blogbejegyzést Rodney Smith csodálatos divatfotóival fűszerezem, hogy jobban átjöjjön az érzés...:)
Miért is megyünk jósdába? Mit is akarunk megtudni? Szerelem, boldogság, életcélok! E három köré lehet összegyűjteni az emberkéimet. De leginkább a szerelem foglalkoztatja az embert! Megtalálja-e? Meddig tart? Vajon szeret, vajon engem szeret? Azaz honnan érkezik a Boldogság és vajon meddig tart...?
Persze a boldogság kék madarát távcsővel nehéz meglátni, mert az bennünk van. A lélekápoló önismereti játékomhoz a Dixit társasjáték kártyáit és Szepes Mária Dimenzió tarot kártyáit és könyvét, valamint Andersen meséit használtam. A módszer egyszerű: a kérdező az eszközök segítségével válaszol a feltett kérdésére, én csak mint jó segítő hallgatok és figyelek és a tapintható bizonytalanságokat tükrözöm vissza.
Hogy mit hallunk, látunk, értünk a másik reakcióból és az bennünk, miként képeződik le és az akcióra, mi a reakció, nos kérem az örök félreértések hálójában tekergünk ... Virginia Satir családterapeuta, az egyik alapvető problémaként értelmezi, hogy az emberek félreértik egymás szándékát, tisztán kommunikálni, azaz amit mondok, azon a párom, társam, bárki pontosan, azt érti, amit én szeretnék, no kérem erre az emberek 4%-a képes...és természetesen ők se mindig vannak olyan pszichés, szellemi, testi állapotban, hogy képesek legyenek elég jól hallani, érteni a feléjük küldött üzeneteket...hiszen a kommunikációt a verbalitás mellett a nonverbális jelek világa teszik csodálatosan komplexé és akkor a tudati szintekről és élettapasztalatok sokaságáról és a sebzettségekről már ne is beszéljünk...
Gyerekek, hát nem egyszerű...én már csak tudom...:D!Néha úgy, de úgy nem vesszük észre egymást, mintha nem is vele élnénk a mindennapjaink csodáit és poklát...
A másik érdekesség, hogy mindenkit az érdekelt, vajon meddig fog tartani. Velem marad vagy mi is fog történni??? A pillanat, a MOST, ami éppen alakítja a holnapot annyira nem érdekelt senkit, pedig a jósdákban éppen egykor arra figyelmeztették a jósoltatót, hogy amit ma tesz, fogja befolyásolni a holnapot...hmmm...Amikor erre rávilágítottam...kezdett igazán meghitté válni a kis jósdakuckónk...lehullottak a Nem tudom...falai és kezdtek a könnycsatornák megtelni....
Idő nincs. Ma van. A tett és a következménye alakítja az életünket. Mi alakítjuk az életünket. Ha mi változunk a körülményeink is változnak és az emberek, akiket szeretünk is változnak, általunk...
És egy igen elgondolkoztató írás Virginia Satirtól:
Én én vagyok...
Nincs a világon még egy
ugyanilyen ember. Egyes részleteket tekintve sokan hasonlítanak hozzám, de
egészében véve senki.
Ennélfogva bármit teszek, azt
magamnak tulajdoníthatom, hiszen én magam választottam.
Én rendelkezem mindenemmel –
a
testemmel és annak minden mozdulatával;
az
elmémmel, valamennyi gondolatommal és ötletemmel;
a
szememmel és a képekkel, melyeket észrevesz;
az
érzéseimmel, legyen bár az harag, öröm, csüggedés, szeretet, csalódottság,
vagy izgalom;
a
számmal és minden szóval, ami elhagyja, akár udvarias, akár durva, kedves,
helyénvaló vagy sem;
a
hangommal, legyen az hangos vagy kellemes;
minden
cselekedetemmel, függetlenül attól, hogy saját magamra vagy másokra
irányul.
Magam birtoklom a
képzeletemet, az álmaimat, reményeimet és félelmeimet. Az enyémek győzelmeim és
sikereim, kudarcaim és balfogásaim.
Mivel a magam ura vagyok,
tökéletesen megismerhetem magamat. Ezáltal minden részemhez bensőséges szeretet
és barátság fűzhet. Minden porcikámat érdekeimnek megfelelően használhatom.
Tudom, hogy akadnak bennem érthetetlen vagy számomra még ismeretlen vonások, de
amíg barátsággal és szeretettel viszonyulok magamhoz, addig bátran és bizakodva
kereshetem a rejtélyek megoldását és önmagam jobb megértésének lehetőségeit.
Akármilyennek tűnök, bármit mondok
vagy teszek, gondolok vagy érzek egy adott pillanatban, az mind-mind én vagyok.
Bármely időpontban hitelesen képviselem saját magamat. Ha később visszagondolok
arra, milyennek mutatkoztam, szavaimra, cselekedeteimre, eszméimre és
indulataimra, talán ez vagy az tőlem idegennek tetszik majd. Akkor elvethetem
azt, ami nem hozzám való, megtarthatom azt, amit lényemhez megfelelőnek
bizonyult, és kitalálhatok valami újat ahelyett, amitől elfordultam.
Érzékeim és képességeim
segítségével megállhatom a helyemet, közel kerülhetek másokhoz, eredményeket
érhetek el, értelmet és rendszert vihetek az engem körülvevő személyek és
dolgok tömegébe.
Bírok magammal, tehát
irányíthatom magamat.
Én én vagyok, és így vagyok
jó.
(Virginia Satir, 1914-1988)
Úszni a boldogságban, pedig csak úgy lehet, ha...És most semmi okosságot nem tudok írni, hiszen magam is úton levő kereső vagyok...talán csak a tapasztalatot és amivel zártam az én vállalkozó kedvű diákjaimnak a lelki próbáit a "jóslás" végén: Írd fel a fájdalmaidat, a félelmeidet, akire haragszol, akivel neked nehéz...a nehézségeket! Égesd el! És mondd közben: Köszönöm, amit tőled kaptam! Szeretettel elengedlek! Minden jóra fordul!...
Volt sírás! És én is megkönnyeztem...már én is elégettem a magam cetlijét!
Úszni a boldogságban, csak is egyféleképpen lehet, megbocsátással, tisztán és teljes átadásban. A minap egy nehéz beszélgetésünkkor a gyerekkori barátnőmmel azon szomorkodtunk, mennyire nem tud az ember megbocsájtani, mennyire fáj az ami történt...ma, most az jutott eszembe, hogy nem a másiknak kell megbocsájtani, hanem magunknak, mert az fáj igazán, hogy mi nem tudtunk akkor és ott okosabbak lenni, de hát hogyan is, akkor és ott az és annyi volt amit tehettünk és azt akkor és ott jónak hittük...Magunknak kell megbocsájtani és azután a másiknak már hipp-hopp menni fog...;-)
Múlt héten az örömvasárnapi adventi mise, rendhagyóan gyönyörű volt. Arról szólt, hogy attól vagyunk boldogtalanok, hogy nem mondjuk ki és nem kapjuk meg a másiktól, hogy elég jók vagyunk. Csak ezáltal születhet meg az öröm és a boldogság. Én ezt az üzenet, adtam át a diákjaimnak. Egykor nekem az anyukám mondta először, aztán a szerelmeim, a barátaim és ma már a diákajimtól is megkapom...hála érte. Azt, hogy elég jó vagyok sokféleképpen átadható a másik embernek, a legjobban egy öleléssel és azzal a szóval, hogy szeretlek! Amikor az ember megtapasztalja, hogy a másik nem tudja kimondani vagy nem érzi azt, hogy neki a másik elég jó, akkor annyi történik, hogy ő nem érzi magát elég jónak...de mielőtt belecsúsznánk a megmentő szerepébe, azt ne felejtsük el, hogy egymással Táncolni szeretnénk és nem rángatózni...mindenki elsősorban önmagáért felelős és utána pedig a másikért és ez akkor a legszebb, ha a két ember együtt néz és lép a közös cél irányába és tesz meg mindent a közös életért...Szép kaland! Érdemes!
Zene:Louis Armstrong:La vie en rose (Minden végzet nehéz című film ihletése után szabadon...) https://www.youtube.com/watch?v=8IJzYAda1wA
Pilinszky János: Átváltozás
Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok. Csúf, de te gyönyörűnek találtál. Végig hallgattad mindig, amit mondtam. Halandóból így lettem halhatatlan.
A meseterápia a lélekgyógyászat homeopátiája, mert nagyon finom szelíd és érzékeny módszer: egy mesei szimbólumból csak annyi nyílik meg a páciens számára, amennyit képes lelkileg elviselni.
(Részlet Szalay Tünde Meseterápia jegyzetéből és a blogbejegyzés mankója volt Tünde jegyzete és ezért sok köszönet Neki)
Fotó: Papp Viktória
Egy hete, hogy küzdök a vírussal és gyógyulás közepette a mesék világába menekültem. A fantáziavilág mindig is vonzott, a sárkányok, a próbák, az elveszett cipők, a megfagyott szívek és a magukat kereső-feltáró-megtaláló királylányok-királyfik küzdelme. Nem véletlen, hogy magam azt tanítom, amiben nekem is tanulni valóm van...bár vajon van olyan, akinek önmagával nincs dolga...?! Azonban, aki az önismeret nevű erdőbe a saját kis turistatérképével elkezdi megkeresni az utat a célnak vélt nevű hely felé, igazi megmérettetésben fog részt venni és hozzá kap segítőket, szeretőket és remélhetőleg a vágyott célt előbb - utóbb megtalálják, mert én abban hiszek, hogy az ember a párjával találja meg a megoldást, egymás által, egymást megértve, segítve, megküzdve...át a teljességbe...
Nekem a betegség nagy kihívás, programokat lemondani, feküdni, elviselni a gyengeséget, a fájdalmat és közben az ember dolgozik a gondjaival,gondolataival, mert hát egyébként kinek van rá ideje, a munka világában, rohanás közben. És ha már meseterápia és Gnothi se auton, vagyis "ismerd meg önmagad!", gondoltam megkeresem a mesémet. Nos, azonnal ráböktem, annak ellenére, hogy rég hallottam már és el is felejtettem a részleteket...aztán hamar kiderült...beletrafáltam...
Az északi filmek és mesék a gyengéim, valamit tudnak ott északon...Andersen A Hókirálynő című meséje melengette meg a szívemet, hogy már rögtön egy paradoxonnal indítsak...És akkor részlet egy tanulmányból:
"A Hókirálynő szövevényes mese, az Andersenre jellemző vallásos és költői indíttatással lejegyezve. Az ördög készít egy tükröt, amelyben minden szépség semmivé zsugorodik, ellenben a silányságot visszatükrözi és felnagyítja. Az ördög tanítványainak, a koboldoknak tetszik a tükör, azt állítják: „csoda történt: végre látni lehet, milyen is a világ, és milyenek az emberek.” 2 A koboldok csúffá akarják tenni Istent és az angyalokat, megragadják a tükröt, és elkezdik vinni az ég felé. Ahogy közelednek Istenhez, egyre torzabb vigyor látszik a tükörben, végül a koboldok nem tudják tovább tartani a vigyortól reszkető tükröt, és leejtik a földre. A tükör szilánkokra törik, és a szilánkok szétzáporoznak az egész világba. Az egyik Kay szemébe esik, aki békésen él nagymamájával és pajtásával, Gerdával. Attól kezdve, hogy Kay szemébe esett a szilánk, különösen kezd viselkedni, megveti addigi játékait, vad lesz és konok. A szilánk ugyanis egészen a szívéig csúszik le, és azt lassan jéggé fagyasztja. „Játékai megváltoztak a korábbiakhoz képest, több lett bennük az értelem.” Végül Kay szánkózás közben találkozik egy „magas és karcsú, ragyogóan fehér teremtés”-sel, a Hókirálynővel, és elmegy vele a Jégbirodalomba. Otthagyja Gerdát és a nagymamát. A Hókirálynő egészen a hatalmába vonja Kayt, és jeges csókkal illeti." (Részlet innen)
Fotó: Pinterest
A meseterápia egyik kiinduló kérdésfelvetése:
Hol látja magát az ember a mesében?
"Kay és Gerda kinn ültek a csöppnyi kertjükben, és állatokat meg madarakat nézegettek egy nagy képeskönyvben. A nagy toronyban éppen elkondították az ötöt, mikor Kay felkiáltott:
- Jaj, milyen nyilallást érzek a szívemben! A szememet is szúrja valami. - Gerda hevesen átölelte a nyakát, Kay hunyorgott, pislogott, de a kislány nem látott a szemében semmit.
- Azt hiszem, már nincs benne - mondta Kay. Pedig bizony benne volt. A földre zuhant varázstükör egy parányi szilánkja volt, amely - emlékszünk még rá? - kicsivé zsugorított vagy eltorzított minden szépet és jót, a rosszat és gonoszat pedig felnagyította, és kidomborította az apró hibákat mindenben és mindenkiben. A szegény kisfiúnak éppen a szívébe fúródott egy ilyen gonosz kis szilánk. Nemsokára jéggé fagyasztja a szívét. Fájdalmat már nem érzett, de a szilánk ott volt a szívében.
- Mit bőgsz? - förmedt a kislányra. - Hogy elcsúfít a sírás! Ne sírj, hát semmi bajom! Pfuj! - kiáltott fel hirtelen. - Azt a rózsát ott féreg rágta! Ez meg milyen görbén nőtt! Milyen csúnya is ez a rózsatő! Akárcsak ez a korhadt láda, amelybe ültették. - Durván belerúgott a faládába, aztán leszakította a két rózsát.
...
Pedig az üvegszilánk tette élessé a szemét, a szívét meg a másik üvegszilánk fagyasztotta jéggé, ezért kötekedett még a kis Gerdával is, aki pedig egészlelkéből szerette."
Ennél a pontnál éreztem, hogy úgy sírok mint Gerda és épp oly tehetetlen vagyok,..Gerdával azonosultam... sírtam vele együtt, azon hogy az én Kayommal mi történt, hogy ilyen gonosz lett velem...
Aztán ahogy haladtunk előre a mesében, hirtelen Kayt kezdtem figyelni, mi is történik vele...és hirtelen én voltam a Hókirálynő, aki ki akarta ragadni a megszokott világából, hideg csókjával magához szorította...Érdekes ahogy a mesében először megjelenik a Hókirálynő: "Este, amikor a kis Kay lefekvéshez készülődött, gondolt egyet, fölkapaszkodott az ablak előtt álló székre, és kikukucskált a befagyott üveg kerek kis ablakán; odakinn gyéren szállingóztak a hópihék, s az egyik, a legnagyobbik, odalibbent a virágláda szélére. Ott megült aztán nőni kezdett, nőttön-nőtt, végül sudár hajadon lett belőle; finom fehér fátyolruhája pehelycsillagok millióiból volt összeszőve. Szép volt és törékeny; tündöklő fehér jég volt a teste, mégis élő, eleven; a szeme úgy sugárzott, mint az ég csillaga, de nyugtalan és tétova volt a tekintete. Az ablak felé bólintott, és intett a kezével. A kisfiú rémülten szökkent le a székről, s akkor úgy látta, mintha egy nagy, fehér madár suhant volna el az ablak előtt."
Aztán ahogy magával ragadta és jéghideg csókjával elfelejtette az életét, a szeretteit:
"-Fázol még? - kérdezte tőle a Hókirálynő, és homlokon csókolta. Hideg volt a csókja, jégnél is hidegebb. Kaynak egyenesen a szívére szaladt a jeges lehelet, s még keményebbre fagyasztotta félig jéggé vált szívét. Egy pillanatra úgy érezte, hogy meghal, de aztán jóleső érzés fogta el; s nem is érezte a metsző hideget.
- A szánkóm! Ne felejtsd el a kis szánkómat! - kapott észbe, amikor magához tért. A szánkóba befogtak egy fehér hópehely madarat, s az sebesen röpült vele a nagy fehér szán nyomában. A Hókirálynő újra megcsókolta Kayt, s az akkor egyszerre elfelejtette a kis Gerdát, nagyanyját, s mindent, amit otthon hagyott.
- Most már nem csókollak meg többet! - mondta a Hókirálynő. - Mert még megfagynál."
Ekkor nem hogy nem szerettem a Hókirálynőt, hanem gyűlöltem...és sajnáltam nagyon Kayt, vajon mi fog vele történni, olyan rémült és elveszett volt.
Tehát ekkor Gerda voltam, az elhagyott, szomorú Gerdácska...
Mit is tesz Gerda?
Azaz mit éreztem, mit kell tennem?! Egyértelmű érzés volt, tudom, hogy nem halt meg, tudom, érzem, hogy szeret...szeretnie kell...meg kell keresnem...bármi áron. Az emberek, bármit is mondtak a napfény és a fecskék bizton állították, hogy él Kay. És Gerda útra kelt a folyóhoz, aki állítólag elnyelte Kayt. Áldozatot mutatott be, a folyónak adta gyönyörű piros cipőcskéjét...
Milyen áldozatot adok azért, hogy az elveszettnek hit kapcsolatomhoz visszataláljak?
Rögtön azon kezdtem morfondírozni vajon tudok e vagy egykor oda tudtam e adni azt ami nekem a legkedvesebb volt és a bizonytalanságban, elveszettségben bizalommal hinni...
És akkor jönnek a próbatételek. A folyó csónakostul elragadta, sírt és nem számíthatott csak magára és abban bízhatott, hogy a folyó Kayhoz viszi...Aztán megérkezett a varázslóasszony virágoskertjébe, ahol egy érdekes párbeszédre lettem figyelmes:
"A kislány örült, hogy szilárd földet érzett a lába alatt, de félt is egy kicsit az ismeretlen öregasszonytól.
- Gyere hát, és mondd meg, ki vagy, és hogy vetődtél ide? - biztatta az a kislányt.
Gerda rendre elmondott mindent, az öregasszony fejcsóválva hümmögött, s amikor a kislány megkérdezte tőle, nem látta-e errefelé Kayt, azt felelte, hogy a fiú még nem ért el idáig, de elér bizonyosan, ne búsuljon érte Gerda, szedjen inkább cseresznyét a kertben, és nézze meg a virágait, mert ilyen szépeket képeskönyvben sem látni, s még meséket is tudnak a virágok, mindegyik mást. Azzal kézenfogta Gerdát, bevezette a kis házba, és becsukta az ajtót."
Mennyiszer hallotta már az ember lánya ezeket a mondatokat és hányszor fésülték aranyfésüvel haját...szeretetből...és valahogy mindene megvolt, de szívében ott volt a hiány...a kedves boszorkány magának akarta megtartani, hogy ne legyen magányos és ezért a szép rózsákat is eltüntette, de mindhiába, ha az ember szívébe kopogtat a szeretet személy hiánya...
"Nicsak! - kiáltott fel a kis Gerda. - Ebben a kertben nincsenek rózsák! - Végigfutott a virágágyások között, és kereste, kereste a rózsát, de bizony nem talált egy szálat se. Leült szegényke egy ágyás szélére, és sírva fakadt. Csakhogy a könnyei éppen oda hullottak, ahol egy rózsatő elsüllyedt, s ahogy a forró könnyek leszivárogtak a földbe, kihajtott a rózsatő, s éppoly szépen virult, mint azelőtt. Gerda átölelte az ágait, megcsókolta a virágokat, otthoni kedves rózsafájára gondolt, s eszébe jutott elveszett pajtása.
- Ó, mennyi időt elvesztegettem itt! - kiáltotta. - Hiszen Kay után indultam. Nem láttátok errefelé? - kérdezte a rózsákat. - Mit gondoltok: eltűnt vagy meghalt?
- Nem halt meg - felelték a rózsák. - Mi lenn jártunk a föld alatt, a halottak mind ott vannak, de a te pajtásod nem volt köztük."
Fotó: Pinterest
A rózsa a szeretet, a szerelem virága. A könnyek által újjászülető érzés Gerdát útnak indította...az érzés, hogy neki mennie kell megkeresni a barátját.
A virágok meséjében felvillant valaki...azaz én úgy értelmeztem a boldog királylány, aki várja, várja az ő lovagját...és még volt egy virágmese, ami tudtam nekem szól, na, itt már éreztem Gerdát lassan magára hagyom...Olvassátok, csak:
"- Nem láttátok-e Kayt, a pajtásomat?
De a virágok csak nyújtózkodtak a napfényben, s álmodták a maguk meséit. Gerda sok-sok mesét meghallgatott, de Kayról nem esett szó egyik mesében sem. Hallgassuk meg azért, mit meséltek a virágok.
- A keskeny hegyi út fölött - kezdte a folyondár - ódon lovagvár magaslik; sűrű örökzöld folyja be vörös kőfalait, kiugró erkélyét. Szépséges hajadon áll az erkélyen, áthajol a korláton, és az ösvényt figyeli. Nincs üdébb rózsabimbó az ágon, nincs könnyedebben szálló almaszirom, mint ő, zizegő szépséges selyemruhájában. Nem jön, még mindig nem jön?
- Kayt kérdezed? - vágott közbe Gerda.
- Én csak a magam meséjét mondom, a mesét, amit álmodtam - felelte a folyondár."
...
"A virágoktól ugyan nem tudok meg róla semmit, azok csak a maguk meséjét tudják, hiába faggatom őket. - Azzal fölcsippentette a szoknyáját, hogy gyorsabban tudjon futni, de a nárcisz gáncsot vetett neki, amikor át akarta ugrani. Gerda megtorpant, lehajolt a hosszú szárú sárga virághoz, és megkérdezte: - Tudsz talán valamit?
Ugyan mit felelt neki a nárcisz?
- Látom magamat! Látom magamat! - ujjongott. - Ó, milyen édes az illatom! Fönt egy kis padlásszobában egy kis táncosnő nyújtózkodik félig pőrén; hol az egyik lábára áll, hol a másikra, lába előtt hever az egész világ. Micsoda szemfényvesztés! A teásfazékból vizet önt egy tálba, és kimossa a fűzőjét, amely egyenesen tartja a derekát. Dicséretes dolog a tisztaság! A fogason ott függ fehér ruhája, azt is maga mosta, a háztetőn szárította. Felveszi, és sáfrányszínű kendőt kanyarít a nyakába, az még fehérebbnek mutatja a ruháját. Kinyújtja a lábát - ni, milyen magasra! Magamat látom! Magamat látom!
- Nem vagyok kíváncsi a mesédre! - mondta a kis Gerda. - Mondd el másnak! - Azzal továbbszaladt a kert vége felé."
Aztán rájöttem a virágok meséi mindben én is benne vagyok a vágy, a halál, a játszadozás...az önszeretet...és végül, amikor Gerda kiáltja "- Istenem, de sok időt elvesztegettem!" Jaj, ekkor úgy éreztem na, itt vagyok...most itt...fáradtan, megsebzetten, gyönge lábakon állva, minden kopár, ősz van..."Ó, milyen szürke, milyen szomorú a messzi világ!" Ez volt talán a legnehezebb pont. És akkor még a keserű kökény is megjelent, és újra éreztem, hogy nagyon megtalált a mese vagy én őt...Mindenesetre a csakazértis életérzés dübörgött ekkor még itt bent...ha fájón is...
Mi is a konfliktusa a történetnek?
Mielőtt belekezdenék az általam megélt konfliktusba, nézzük a negyedik mesét...csodaszép mondatok, képek...szimbólumok..és amikor már jól elfáradtunk, akkor azt gondoljuk megvan, itt van ő az...királyfi lett...a királylányé, de mit sem számít...meglát és ...bár mondja a varjú "Várj! Várj! Csak lassan!"...hmmm Olvassuk csak:
"Elbeszélte a varjúnak rendre egész életét, s végül megkérdezte, nem látta e Kayt ezen a tájon.
A varjú komolyan bólintott; és rejtelmesen csak ennyit mondott: - Talán! Talán!
- Csakugyan? Láttad volna?! - kiáltott fel a kislány, s majdnem megfojtotta a varjút, úgy ölelte-csókolta.
- Várj! Várj! - intette le a varjú. - Csak lassan! Azt hiszem, Kay volt, akit erre láttam. Ha nem, akkor alighanem elfelejtett téged a királykisasszony kedvéért.
- Hát királykisasszonynál lakik? - ámult el Gerda.
- Úgy ám! - felelte a varjú. - Várj, elmondom mindjárt, de a ti nyelveteken nagyon nehezemre esik a beszéd. Értesz-e varjúnyelven?
- Nem, azt nem tanultam. De a nagyanyám tud varjúul, még a te beszédet is tudja. De kár, hogy nem tanultam meg tőle!"
Néha olyan jó lenne érteni a szavakból, amiket mondnak nekünk, amit próbálnak mondnai. Gerda mindenben azt látja, amit látni szeretne...azaz Kayt, az ő szeretett, elvesztett Kayat..Bejut mezítlábasan a hátsó lépcsőn, álmok kusza szellemei között lopakodik a hálószobába...elképesztően gyönyörű képek...mennyire ismerősek...ILLÚZIÓ...drága illúzió...még a batyut is szánkónak látja..minden jel az erős vágyainak megtestesülését szolgálja, kiszolgálja...Ebben a mesében két szerelmespár is szimbolizálta nekem, hogy közel van már Gerda nagyon, csak még mindig kell valami...de mi is?! Nézzük, mi is történt a hálóteremben:
"Az egyik liliomkehely fehér volt, abban a királykisasszony feküdt, a másik piros - a kis Gerda abban akarta keresni Kayt. Félrehajtotta az egyik píros szirmot, s egy napbarnított nyakat látott a fehér vánkoson. - Igen, ez Kay! - kiáltott fel hangosan Gerda, s fölébe tartotta a lámpát. Az álomképek lovascsapata visszanyargalt a szobába, a királyfi felébredt, és Gerda felé fordult - nem, mégsem Kay volt.
Csak a nyaka emlékeztetett Kayra, de különben ő is ifjú volt és szép."
Aztán a következő részen még töprengek vajon mit is jelenthet ez: "A királyfi felkelt, s a kis Gerdát fektette a maga ágyába - többet nem tehetett érte. A kislány összekulcsolta a kezét, és hálásan gondolta: "Milyen jók az emberek meg az állatok!" - aztán behunyta a szemét, és édesen elaludt. Az álombeli alakok megint besuhantak a szobába; most nem vadászok voltak, hanem szánkóhúzó angyalok. A kis szánkón Kay ült és integetett. De mindez csak álom volt, s amikor Gerda felébredt, hirtelen eltűnt az egész jelenés."
Az álmok kerítették hatalmukba, ezért a majdnem Kay, - mert ugye a nyaka pont olyan volt- királyfi csak annyit tehetett, hogy ágyába fektette, hogy egy jót aludjon és álmodjon az igazi barátjával, hogy ismét erőhöz és hithez jusson általa. Tehát az álkirályfi (ezalatt az értem, hogy Gerda Kaya lett volna az igazi királyfi...ha) ágyába be kell feküdni és jól ki kell aludnia magát az embernek, hogy aztán az ő segítségükkel, ruháikkal, aranyhintójukkal útnak eredhessen...hmmm...kellenek a tapasztalatok...azok védenek és erősítenek meg az út folytatásában. Most már cipővel a lábán és segítséggel és szeretettel indulhat tovább...Ezt a részt imádtam, óh, gondoltam mindjárt meg lesz a Kay és világra szóló lagzi lesz itt kérem...aztán...
A konfliktus először, hogy él-e vagy meghalt, aztán ha él, hol van, ott vagyok e már, ahol őt megtalálom és felismerem őt, akinek hiszem az valóban ő vagy tovább kell mennem, de merre és ki tudja, hol is van....
A negyedik mese bár úgy záródik, hogy mekkora szerencse mennyi jó ember és állat van, de igazából nem derül ki merre is indul el az aranyhintóval...a haramiák támadása sorsszerű, túl kihívó és túlságosan céltalan, az elbukás itt egyértelmű...És a bukás óriási, mindent elrabolnak, kiszolgáltatott lesz, elveszett, az élete is veszélybe kerül. Most nem szeretet és kedvesség, hanem rablók, sötét világ és félelem vette körül. Ennek a világnak a nyelvezetét és világát értette a legkevésbé, bele kellett menni a rablógyerek játékaiba, ki kellett szolgálnia, hogy ezen az akadályon átjuthasson. Itt nagyon féltem, attól hogy Gerdát bántani fogják, hogy nem értik, hogy nem engedik útjára, hogy olyan tiszta és ártatlan, hogy ez a haramia, alattomos közeg majd tönkre teszi...húúú, ez a rész is nagyon megérintett és eszembe juttatott sok mindent, pontosan tudom miként érezhette magát Gerda egy ennyire tőle távol eső világban. A fogva tartott vadgalambok végül elmondják merre is van Kay...most már csak meg kell lágyítani a rablógyerek szívét, ki kell játszani a haramiaanyát és a rénszarvas hátán uzsgyi északra...Hihetetlenül bíztam benne, hogy elengedi a rablógyerek...olyan felszabadító volt onnan elmenni...
Fotó: Pinterest
A rénszarvas hátán Gerda elindult az északi fény hazájába. Először találkozott a lapp, majd a finn asszonnyal. Érdekes itt nem tud beszélni, "Gerda úgy összefagyott a hosszú úton, hogy még a száját se tudta mozdítani."Így helyette a szarvas mesélte el, merre tartanak és kérte az asszonyokat, hogy segítsenek, hmmm. Szép szimbólum, hiszen már tudja, hova tart, hol van Kay és a segítőire bízza magát, már a történetét sem ő mondja el, segítséget sem kér, csak megy ... figyel, hallgat...teszi a dolgát.
Amikor megérkeznek a finn asszonyhoz és a szarvas kéri, ruházza fel Gerdát minden féle erővel, hogy meg tudjon küzdeni a Hókirálynővel, a finn asszony ennyit mond, ami szerintem a mese varázskulcsa:
"- Az a Kay nevű fiú csakugyan a Hókirálynő palotájában van, s ott nagyon jól érzi magát, azt hiszi, nincs is különb hely a világon. De ennek az az üvegszilánk az oka; ami a szívébe fúródott, meg az a másik csepp üvegdarab, amely a szemébe esett. Amíg azokat ki nem veszik onnan, addig nem válhat igazi emberré, s a Hókirálynőnek mindig hatalma lesz rajta.
- Nem adhatnál a kis Gerdának olyan italt, hogy ő meg a Hókirálynőnél legyen erősebb? - kérdezte a szarvas.
- Nagyobb hatalmat, mint amekkora ennek a kislánynak van, nem adhatok; nem látod, milyen nagy ez? Egy szál maga, mezítláb vágott neki a messzi világnak, és emberek, állatok állanak a szolgálatába. Tőlünk nem kaphat hatalmat, az ő hatalma a jó szíve, ártatlan lelke. Ha magától nem jut be a Hókirálynő palotájába, és nem tudja kivenni az üvegszilánkot Kay szívéből és szeméből, akkor mi sem tudunk segíteni rajta. Két mérfölddel arrább már a Hókirálynő kertje kezdődik - vidd oda a kislányt, s tedd le a hóra, a vörös bogyójú, nagy bokor tövébe, de aztán ne szaporítsd a szót a cimboráiddal, hanem siess vissza hozzám."
"Ha magától nem jut be a Hókirálynő palotájába, és nem tudja kivenni az üvegszilánkot Kay szívéből és szeméből, akkor mi sem tudunk segíteni rajta." A kulcs. Az önismerethez, az élethez...a mese ereje...mert a mese hősének magának kell végigmennie a próbákon, a segítők mellette mennek ( ősi mentálhigiéné szakemberek...:D). Gerda esetében a kommunikációval való kapcsolata nagyon érdekes volt számomra. Először ő meséli el, mondja el a történetét, beszélget állatokkal, napfénnyel, növényekkel, az elején még érti és beszéli a nyelvüket, aztán valami történik és már alig érti a varjat és panaszkodik, hogy milyen kár, hogy nagyanyjától nem tanulta meg, majd a haramiáknál ismét beszél és kommunikál a vadgalambokkal, majd a Hókirálynő birodalma felé közelegve teljesen elnémul. Elcsendesedik. Talán erőt gyűjt, befelé figyel, felkészül?
Fotó: Andrey Osokin
Ráadásul a Hókirálynő palotájába teljesen pörén érkezik, a finn asszonnyál maradt minden meleg ruhája...így jutottunk el az utolsó meséig a hetedikig. Lássuk, milyen is volt ez palota: "A palota falai magasan kavargó hóörvények voltak, kapui meg ablakai metsző szelek. Száznál is több terme volt a palotának, kisebbek-nagyobbak aszerint, hogy hogyan kavargott a hó. A legnagyobbik terem több mérföld hosszú volt; valamennyit tündöklő északi fény világította be. Hatalmas termek voltak, üresek, jéghidegek és fehéren szikrázók.
...
Az egyik végeláthatatlan terem közepén befagyott tó csillámlott. Jégtükre ezer darabra repedt szét, de olyan egyforma darabokra, hogy valóságos műremek volt a tó. Ennek a tónak a kellős közepén trónolt a Hókirálynő, ha otthon volt - azt mondta, hogy az Értelem tükrének közepén ül, s ez a leghívebb tükör a világon."
A palotában ott volt Kay: "A kis Kay már kék, majdnem fekete volt a hidegtől, de nem vette észre, hogy fázik, mert a Hókirálynő csókjától elmúlt a borzongása; a szíve már különben is jégcsappá változott. Lapos, éles jégdarabokat rakosgatott egymásra meg egymás mellé, valami formát akart adni nekik, mint amikor mi apró falemezekből alakokat próbálunk kirakni, amit kínai játéknak neveznek. Kay művészi mintákat, alakokat rakosgatott ki jégből; tökéletes remekek voltak. Az értelem jeges játéka volt ez, az ő szemében nagyszerű és roppant fontos időtöltés - a szemébe hullott üvegszilánk miatt látta annak. A mintákból egy írott szót próbált formálni, de sohasem sikerült neki azt a szót kirakni, amit szeretett volna "Örökkévalóság." Pedig a Hókirálynő azt mondta neki: "Ha azt a szót ki tudod rakni, újra a magad ura leszel, s én neked ajándékozom az egész világot, még egy pár új korcsolyát is ráadásul." Ezzel az egy szóval kínlódott hát Kay, de nem tudta kirakni."
Borzongató hidegség árad ennek a mesének az elejéből. Én féltem, hogy Kay, jégszíve nem fog megolvadni Gerda forró könnyei és szívmelengető ölelésére...Gerdának vissza kellett adnia Kaynak a lelkét, azaz lelket kellett lehelnie belé...felmelegítenie...el kellett menni érte a túlvilágra előkészítve ezáltal az újjászületést, miközben ott van a Hókirálynő palotájában csupaszan...
Illusztráció:Vladislav Yerko
"Kay nem mozdult, csak ült hidegen és mereven, Gerda meg zokogni kezdett nagy fájdalmában, forró könnyei Kay mellére hulltak, leszaladtak a szívért, felolvasztották a jeget, s kimosták onnan a gonosz tükörszilánkot. Kay, mintha álomból ocsúdott volna, Gerdára nézett, s a kislány akkor elénekelte azt a régi dalt
Rózsa nyílik, szirma hull az ágra, kicsi Jézus, látunk nemsokára!
Kaynak végre megeredt a könnye, úgy záporozott, hogy elúszott vele a másik kis tükörszilánk; most ismerte csak meg Gerdát, és ujjongva kiáltotta:
- Gerdám, édes kicsi Gerda! Hol voltál ilyen sokáig? És én hová kerültem? - körülnézett és megborzongott. - Milyen dermesztő hideg van itt! S milyen üres és kihalt minden! - És forrón átölelte Gerdát, aki sírt meg nevetett boldogságában. Ó, milyen öröm volt ez! Még a jégdarabkák is táncra kerekedtek jókedvükben, s amikor elfáradtak és megpihentek, éppen azt a szót formálták ki, amelyről a Hókirálynő azt mondta, hogy ha Kay ki tudja rakni, megszűnik a hatalma fölötte, neki ajándékozza az egész világot s még egy új korcsolyát is ráadásul."
Gerda aztán megcsókolta Kayt és kaptak életerőt adó meleg tejet, új ruhát, Kay szánkóját megjavították a Segítők nekik és uzsgyi haza. Mire tavasz lett hazaértek mindenki nagy örömére...
"Kay és Gerda egymás szemébe néztek, s fülükbe csendült az a régi ének:
Rózsa nyílik, szirma hull az ágra, kicsi Jézus, látunk nemsokára!
Ott ültek egymás mellett, felnőttek s mégis gyermekek, gyermekek a szívük mélyén. Nyár volt, verőfényes, gyönyörű nyár."
Nem rég az egyik ismerősöm azt írta nekem, mire tavasz lesz hidd el meggyógyul a lelked...és a soraiból bölcsesség áradt, én meg csak értetlenül néztem magam elé, hiszen amikor az ember az események közepette van, akkor nehéz látnia a végcélt. Pedig pont ez a lényeg, hogy Gerda mindvégig érezte, tudta, hitte, hogy szeretett barátja él és várja és neki mennie kell érte.
A hetes szám bűvös, az újjászületés száma és a mese szerkezete is jól követi a hős átalakulásának útját.
1. Útnak indulás - mindent ott kell hagyni, csupasz lábbal az ismeretlenbe elindulni
2. Konfliktus felismerése - nem tudom hol van, csak azt hogy létezik, megyek amerre tudok
3. Hőssé válás - felismerem, miért is indultam el, felvállalom, hogy megküzdők a nehézségekkel, a hiány a szívembe bátorrá tesz
4. Próbák - nehézségek - sírás, küzdelem, már azt hittem megérkeztem, kirabolnak...egyedül maradok
5. Segítővel való találkozás - aztán megkapom a segítőt, aki helyettem beszél, aki elvisz oda, ahol megtalálom azt, akit keresek
6. Ellenféllel való megküzdés
7. Újjászületés.
Persze Gerda, Kay és a Hókirálynő valójában egy egészben mi magunk vagyunk. A szeretet elvesztése, az érte való küzdelem, az elkeseredettség megfagyasztja az ember szívét, próbál értelmet találni, megoldást az elszakítottság érzetére, mert teljes az ember, csak a másik felével lehet, az átkot pedig minő furcsa, még is csak a szeretet erejével, hitével törhetjük meg...ördögi kör...Örökkévalóságig tartó értelemkeresés helyett, tenni, szeretni és bízni az egyetlen lehetősége az újjászületésnek...És hogy a bennünk élő Kay-t megtaláljuk, végig kell menni az úton. És az, aki arra született, hogy a mi szeretetünket visszatükrözze ránk, akkor, ha megolvasztottuk a saját szívünket és szeretettel, bátorsággal kiálljuk a próbákat és megyünk amíg a szívünk rámutat a Megérkeztél táblára, akkor ott fog állni Ő és bizton tudja, hogy neki meg mi vagyunk az Ő...;-) (hú, ez nem kevésbé bonyolult mondat...kb. mint én..:D) (A teljes mesét itt olvashatjátok el!)
Végül ezt a csodás utazást Andersen világába egy csoda dallal zárnám, a Hétköznapi Mennyország című filmben felhangzó Gabriella dalával. És ezt a bejegyzést egy Gabriellának ajánlom szeretettel, aki nekünk Gabci és aki abban a bizonyos erdőben már egykor kezembe adta a nagyítót (a furfangos Segítő), csak idő kellett ahhoz, hogy látni tudjak általa...hála Neki...és Érte :)
És a svéd dalszöveg magyarul (csak a hatás kedvéért;) ): Most enyém az élet Kaptam egy kis időt itt a földön És a vágyakozásom idevezetett engem Mindaz, amit eddig hiányoltam és amit megkaptam
Mégis az utat választottam Bizakodásomra nincsenek szavak Hisz megmutatott egy kis darabot Abból a mennyországból, ahová még sosem jutottam el
Érezni akarom, hogy élek Életem elkövetkező napjain Úgy fogok élni, ahogyan én akarok Érezni akarom, hogy élek Tudni, hogy elég vagyok, úgy ahogy vagyok
Sosem feledtem el, hogy ki voltam Csak hagytam, hogy szunnyadjon bennem Talán nem is volt választásom De megvolt bennem az akarat, hogy maradjak még
Boldogan akarok élni, azért mert az vagyok, aki Erősnek és szabadnak lenni Megnézni, hogy fordul napba az éjszaka Itt vagyok és csak az enyém az életem És azt a mennyet, melyről hittem, hogy létezik Meg fogom ott találni valahol
