Vadon...avagy a gyász próbái...

Nem gondoltam, hogy ennyire meg fog érinteni ez a film...amikor kitaláltam, hogy önismereti szakkör keretében megnézzük a diákokkal, azt hittem, hogy érdekes lesz és tanulságos, de nem sokban fog mást adni mint az eddigi önfeltáró filmek...azaz a diákoknak igen, hiszen ők annyi mindent nem tapasztaltak még...na, de nekem már nem lesz megrázó, felismerő...katartikus mozzanat...Ezzel nem lebecsülni szeretném ezen témájú könyveket vagy filmeket, csak ha az ember sokat nézett filmeket és olvasott könyveket ebben a témában, úgy érzi már igazán újat nem lehet neki nyújtani...hála Istennek, de...

Pacific Crest Trail - Csendes Csúcs Ösvény
4000 km Észak - Amerika nyugati részén húzódik
https://www.youtube.com/watch?v=7z9wd9bS1FM

Az európai ember a gyászt tabuként kezeli. Bagatellizálja, Majd az idő megoldja!...Szedd össze magad! ... Az élet ilyen!...és hasonló panelmondatokat hallgathat az ember, ha tragédia éri...kevesen merik felvállalni, hogy a veszteség igenis nagy fájdalommal és űrrel jár és NORMÁLIS, sokkal inkább mint úgy csinálni mintha semmi nem történt volna...ez senkinek nem szokott igazán menni. Ez a film arról a mély fájdalomról szól, amikor az ember elveszíti, akit a legjobban szeretett és aki őt a legjobban szerette, ebben a filmben az édesanyja tragikus halála indítja el Cheryl kálváriáját...
"Mindent Tőled kaptam."
Nekem ez volt a legnehezebb mondat...mert igen, az én utazásom önmagam felé anyukám halálával kezdődött...és ha nem is kell mindenkinek eljutni a heroin pokláig, annak a szeretetnek a hiányát soha semmi és senki nem lesz képes betölteni, amit (nekem) az anyukám adott és ennek elfogadása és elengedése sok-sok évbe telt. Igen, be lehet betegedni és szét lehet csúszni, ha az embert túl korán érik a veszteségek és le lehet menni a pokolba...aztán a szerencsésebbek vissza tudnak jönni...mert olyan boldogság, ami a hollywoodi filmekben van, olyan nincs...a való életben nincs...csak kemény munka van...túra az életért...önmagunkért...
Ez a film az őszintesége miatt volt annyira ütős, nem akart misztifikálni vagy azt mutatni, hogy 2000 km után meg lehet világosodni...mert nincs olyan megvilágosodás, ami után soha többé nincsenek kihívások...amikor rájövünk, hogy egyedül vagyunk a világban, akkor kezdődik az élet és a kapcsolódás, amikor tudjuk, hogy abból építünk, amit kaptunk és azzá válunk, amit teszünk másokért...és nehéz...nagyon nehéz...és aki még (részegen vagy józanul...állapotfüggő) nem sírt cudarul a gyerekkor elvesztése miatt és azon, hogy vannak vágyak, amik soha többé nem jöhetnek vissza...hát...az nézzen végig egy naplementét a hegyekben...mert amíg nem fogjuk fel, ami a népmesék végén szokott lenni: és boldogan életek, amíg meg nem haltak (azaz addig élj míg van rá lehetőséged)...addig az élet felé elvárásaink lesznek és a nap végén elégedetlenséget fogunk érezni...mert mindent megkaptunk már, amire szükségünk van...és egy biztos mindent pont úgy csinálnék, ahogy egykor tettem...mert csak úgy tudtam tenni akkor...és így lettem ezek által azzá, aki ma vagyok...;-)
Nézzétek meg a filmet! Jó túrázást önmagatok felé!:)

Kamasznak lenni...Határok. 1.

Fotókat válogatta: C.P.

Rég írtam...az elmúlt időszak igazán izgalmas és eseménydús volt. Túl vagyok a vizsgaidőszakon és néhány belső és külső utazáson. Azt mondják, az embert nem véletlenül találják meg témák, munkák és emberi kapcsolatok. A tükrözés technikát tanulva és a nondirektivitást erősítve elsősorban az egyetem önmagunk fejlesztéséről szól, vagy inkább önmagunk megismeréséről...miért is vagyunk ott, ahol vagyunk...mielőtt még teljesen belefeledkeznék a mélylélektanba, visszaugranék a blogbejegyzés témájához. Miért is éppen most érett meg egy blogbejegyzés sorozat a kamaszokról, arra egyszerű a válasz: mindkét szóbeli vizsgámon a serdülőkort húztam...sorsszerű? Hmmm...az!:)

És hogy az én kamaszkorom milyen volt, erre egy egykor volt beszélgetésből egy rövidke részlet:

- Andikám! A mi kamaszkorunk alvó korszak volt! -  mondta egyszer az egyik barátnőm, amikor éppen felidéztük, azaz próbáltuk felidézni a gimis éveket...Stréber jó tanulók voltunk...ennek megannyi átkával és áldásával...szorongók és teljesítménykészeresek voltunk ugyanakkor a legjobb egyetemekre kerültünk be, aztán egy év után mindannyiunknál jött a lelki összeomlás...és kezdtünk végre lázadni...a szakirodalom ezt posztadoleszcenciának hívja, azaz elhúzódó kamaszkornak...a burokban való lét - saját tapasztalat - káros...bár az eszetlen lázadás sem kevésbé...hol is van a határ? Vajon kamaszként van határ? Ki húzza meg illetve ki segít a határok megtalálásában...? Segít e valaki ma egészségesen megélni a kamaszlétet...?

Fotókat válogatta: C.P.

Az elmúlt 14 év alatt igazán sokféle kamasszal találkoztam, egy biztos, hogy akár eminens volt, akár gyenge tanuló iszonyú válságot élt meg önmagával és a családjával és ez a NORMÁLIS! Aki nem lázad, aki nem önállósodik, aki nem feszegeti a határait és nem létesít társaskapcsolatot...nos, az megakad az identifikációjában...Ahhoz, hogy tudjuk kik vagyunk azaz mivé/kivé szeretnénk válni...meg kell harcolnunk magunkért másokkal...a világgal. Ekkor születnek azok az álmok, amiket majd felnőttként megvalósítunk. Amit mi találunk ki, amiért mi lelkesedünk vagy éppen csalódunk benne. Ennek a korszaknak sajátossága, hogy autonómiára vágynak, felelősségre, döntési helyzetekre...miközben félnek, bizonytalanok és újraélik az ödipális konfliktusban a szülőhöz való kötődés vágyát egyben a szülőtől való elszakadás feszítő igényével...azaz szeressetek úgy is és akkor is ha kibírhatatlan vagyok...!!! Határokat feszeget, miközben határokat szeretne kapni...elfogadó és szeretetteli közegben akarja kipróbálni magát, hogy tudja ki is ő...A legkreatívabb, legmélyebb korszaka az személyiségfejlődésnek...testileg, lelkileg és szellemileg a legdinamikusabban változó időszak és a legnehezebb is a kamasznak is és a környezetének is...

"A serdülőkor tehát - a pszichés betegségekre emlékeztető jelenségek ellenére - a normatív válság időszakának tekinthető, amelyet egyrészt az énerő viszonylagos gyengesége, másrészt a növekedésre szolgáló energia felszabadulása jellemez. A lekötetlen, szabad energiák addig rejtett szorongásokat is életre kelthetnek, és új konfliktusokat provokálhatnak, de az én új funkcióinak érlelődését, a kreatív potenciál kibontakozását segítik." (részlet Frenkl Sylvia - Rajnik Mária: Életesemények a fejlődéslélektan tükrében) 

Ma a Z generáció  a felgyorsult információ hálózatában olyan impulzusokat kap és olyan elvárásoknak van kitéve, amely egy érett, felnőtt embernek is sok nehézséget okoz. A mai magyar oktatás nem tud mit kezdeni ennek a generációnak az új problémáival, de a régiekre sincsenek jól bevált módszerek. Továbbra is kockagyártás folyik...illetve folyna, ha ... csak a gyerek pont azt mutatja...hogy minden megváltozott...krízis van...és a legdöbbenetesebb, hogy a kutatások szerint egyre drasztikusabb a gyerekek elmagányosodása....hogy ez mit is jelent, hova is vezet azt a következő bejegyzésben fejtem ki.

Egy biztos, a határok kijelölésének mindig és mindenkor rugalmasnak és egyénre szabottnak kell lennie és ami által ez megtörténhet, az a világ legegyszerűbb módja: beszélgetni kell velük. És mielőtt felcsattannátok, hogy na pont azt nem akarnak...ez majd egy másik bejegyzés témája lesz, hogy hogyan lehet őket megszelídíteni... ;-)

Fotókat válogatta: C.P.