Társadalmi bizalom vs. tömeglélektan

Miközben a Társadalmi Szolidaritás programra kiírt pályázaton ötletelek, folyamatosan beúszik a fejembe a múlt szombati West Balkánban történt tragédia.

És közben Az önzetlen segítségnyújtás iskolája című sajtóanyagban ezt olvasom:

„Egy egészséges társadalomban nem hagyják magukra a bajba jutottakat, de a segítségnyújtást csakúgy, mint az együttélés más szabályait tanulni kell. Az iskolai oktatás célja nemcsak az ismeretek átadása, hanem a nevelés. Minél fiatalabb korban tudatosítani kell a gyermekekben, fiatalokban, hogy nem önálló szigetekként élünk a világban, hanem egy közösség tagjai vagyunk, ezáltal felelősséggel tartozunk egymásért.

Néhány évvel ezelőtt, a társadalmi bizalomról szóló felmérésben a megkérdezettek több mint nyolcvan százaléka válaszolta azt, hogy senki nem törődik a másikkal. A közgondolkodást jelző arány sürgős beavatkozásért kiált.”

Aztán a közkedvelt közösségi portálon egy belinkelésből megtudom, hogy végleg bezár a West Balkán és hozzátesz a közösségi tag egy kérdést: „Szerintetek jogos?”

Rákeresek az oldalra és végigolvasom a nyilatkozatot, melyből számomra a következő sorok igen sokat mondóak:

„Nem tudjuk és nem értjük, hogy mi történt. Egy hely voltunk, ami tíz éve esküdött fel arra, hogy értéket hozzon létre, arra, hogy boldogságot szerezzen embereknek, arra hogy utat mutasson, arra, hogy kultúrát közvetítsen, segítsen értelmezni ezt a megzavarodott világot. Nagyon igyekeztünk. És közben valamit elrontottunk.” http://www.west-balkan.com/

Aztán gondolkodóba estem, vajon hogyan születik meg egy ilyen kérdés, a történtek ismerete és a nyilatkozat olvasata után?

Rengeteg elméletet olvashatunk a tömeglélektanról.

A szórakozó tömeg a kollektív extázis rituális alkalmait megragadva törekszik a hétköznapok monotóniájának megtörésére. Aztán jön egy váratlan helyzet és pánik keletkezik. Az esemény tudatosodásának rövid, olykor villanásnyi időszaka van, ami sokkal és elveszettség érzéssel jár…és a csoportdinamika hatására az egyénből kontroll nélküli tömegmassza keletkezik és jobb esetben egy ponton túl a racionális megoldások, a kooperáció és a segítőkészség kezd eluralkodni a tömegben és ezáltal visszatér a normális helyzet, szerencsés esetekben áldozatok nélkül.

Sajnos nem így történt…

Ezért abban is nagy a felelősség, hogy ezután a tragédia után, miként kommunikálnak és cselekednek az emberek, egyénenként, résztvevőként, érintettként, felelősként és állampolgárként…emberként.

Közösségre vágyunk, figyelemre, társaságra, szórakozásra…és mitől lesz valóban közösség egy embertömeg? A szolidaritástól, az egymás iránti felelősségvállalástól, a kölcsönösségtől, az empátiától?

Fontos felvállalni és kimondani a hibákat és vállalni érte a következményeket, ahogy egy embert úgy egy társadalmat is erkölcsileg csak az erősíthet meg, ha képes önreflexióra. Természetesen jobb lenne, ha mindez preventíven történne és még jobb lenne, ha egy ilyen tragédia után fel sem merülne a kérdés, hogy jogos-e?

Young Blood

Amikor az ember kamaszokkal kezd el foglalkozni igazi kalandban lesz része. Egyrészt a nehéz helyzetekben egykori önmagával szembesül, másrészt pedig folyamatos fejlődést kíván meg, hiszen ez a korosztály a legnyitottabb, a leggyorsabban változó „érzelmi libikóka”. Érzékeny, akaratos, bizonytalan, szeretetéhes, makacs, kiszámíthatatlan, kreatív, energikus és hatalmas a hite egyszerre a mindenben és a semmiben is. A receptoraik érzékenyek, minden hangsúly- és hangszínváltozást azonnal érzékelnek, minden arcizomrezdülésről tudják, mit is gondolunk és kik is vagyunk valójában, mi felnőttek. Hát persze, hiszen éppen keresik a választ, a Ki is vagyok Én? kérdésre. Mi, körülöttük lévő felnőttek minták, modellek, lehetőségek vagyunk számukra az igenre és a nemre is. Akarok-e olyan lenni, mint az anyám, az apám, a tanárom, a kedvenc popsztárom, a …?

Sok-sok élményen, tapasztalaton túl a közelmúlt eseményeiből osztok meg Veletek egyet, melyben hálás voltam Gordonnak és annak, hogy az adott helyzetben eszembe jutott az Én-beszéd mint módszer.

Természetesen az itt szereplő nevek kitaláltak, csak a történet valós, mondjuk hétköznapiJ.

Legyen a neve Marion (Wim Wendres: Berlin felett az ég filmjéből kölcsönözve) a kötéltáncos, aki önfeledten játszik az életben és az iskolában is. Repül - szárnyal és néha elbukik, ilyenkor szomorú és kétségbeesett. Hibáztatja önmagát, a világot, dühödten rohan ki az esőbe hintázni, hogy a nyugalom visszatérjen hozzá.

Az egyik legkedvesebb tanítványom. Őzike szemében több regény ott lapul, ruhatárát bármelyik színházi kellékes megirigyelné. Igazi bizonytalan kamasz művészlélek. Elcsúszásait szemlesütve árulja el és fel-felpillantva várja a reakciót a bizalomra, amit nagy kincses dobozából odanyújtott. Egy óvatlan, rossz reakció évek munkáját teheti tönkre.

És akkor álljon itt a történet, ami csöppnyi mégis tanulságos:

Hideg, nagyon hideg tél volt. Egy este egy fontos közös programunk után álltunk a villamosmegállóban, beszélgettünk, nevetgéltünk. Mindenki hozta a maga kis történetét és akkor Marion „dolgaira” került sor, kinevettük. Nem rossz szándékkal, csak épp figyelmetlenül, és épp ezt nem kellett volna. Éreztem, hogy az egy órával ezelőtt elmondott rosszaságok bevallását már nagyon bánja és már itt sem lenne köztünk. Aggódtam, hiszen hétvége révén a megbántott kismadarunk messze szállhat és ki tudja kivel találkozik az éjszakába és hogy most lesz e elég erő benne, hogy nemet mondjon egy levél altatónak vagy valami másnak, azt senki nem tudhatta. Én csak egy darabig tartottam velük és éreztem, hogy lelkében a meg nem értettség akár újabb butaságokba sodorhatja az éjszaka folyamán. Érzésem bebizonyosodott, hamarosan kaptam egy telefont, hogy Tanárnő Marionnal nagy veszekedés volt, elrohant és ki tudja, hogy hazajön-e. Jaj! Pár percet gondolkodtam és a következő üzenetet írtam neki:

„Nagyon fontos vagy nekem. Vigyázz magadra!”

És bíztam, hiszen tudtam, hogy csak másnap fogom megtudni, hogy mi történt. Másnap szinte szaladtam be szakkörre és kérdeztem, hogy mi történt végül. Panni annyit mondott, hogy este tíz előtt visszajött. Megnyugodtam. Aztán összetalálkoztam Marionnal, rám nézett, mosolygott és annyit mondott:

„ A Tanárnő sms-e miatt jöttem vissza.”

Erre ennyit mondtam: „Örülök” és átöleltem.

Annyira örültem, hiszen nagyon fontos nekem Ő és nagyon aggódtam és örültem, hogy mindezt úgy tudtam elmondani neki, hogy közben megadtam a szabadságot neki ahhoz, hogy felelősséget vállaljon önmagáért és a kapcsolatunkért.

„Az Én-közlések elősegítik a bensőséges kapcsolatokat. Nyílt, őszinte, valódi embernek mutatják meg a tanárokat – olyan embereknek, akikkel a diákoknak jelentőségteljes kapcsolatuk lehet.” Thomas Gordon: T.E.T. – A tanári hatékonyság fejlesztése

Meghitt kapcsolatok 1. – Thomas Gordon és az Én - beszéd

Kapcsolatainkban elsősorban a biztonságra, elfogadásra törekszünk. Ezért sokszor háttérbe szorítjuk az igényeinket, azért hogy a másik szeretetét megőrizzük. Attól félünk, ha kimondjuk, amit érzünk egy számunkra kellemetlen szituációban a másik dühös lesz, elfordul tőlünk és rugalmatlannak, problémázónak fog tartani. Ez a hozzáállás azonban azt feltételezi, hogy csak az egyik fél számára fontos a kapcsolat és ezért a másiknak folyamatosan „jó képet” kell vágnia minden helyzethez, akkor is, ha épp összeugrik tőle a gyomra. Aztán az ilyen „na jó legyen, amit Te akarsz” rossz szájízű kompromisszumokból összegyűlik egy szatyornyi, aztán egy zsáknyi és végül egy jelentéktelennek tűnő helyzetben, rázúdul az öntudatlan „boldog” társra, aki azt hiszi, minden rendben van.

„A Gordon-filozófia arra épül, hogy mindkét félnek fontos a jó kapcsolat.”(F. Várkonyi)

Az őszinteség nem támadás. Fontosabb arról beszélni, mit érzek az adott szituációban, milyen konfliktust okoz bennem, mint arról, hogy Te hogy nem vagy képes az én szempontjaimat figyelembe venni, óh Te önző fráter…J

Ez a fajta önfeltárás a másik félben is kapukat nyit meg, létrejön egy atmoszféra, amiben mindkét fél érzi, hogy fontos, szeretik és elfogadják, azt az állapotát, hogy nem tud mindig maximálisan a másik jólétében osztozni. Azaz külön-külön és együtt is nő az önbecsülésük.

És akkor itt következzék az amerikai pszichológus Dr. Thomas Gordon Hitvallásom az emberi kapcsolatokról szóló írása:

 (credo)

„Te meg én olyan kapcsolatban vagyunk, ami nekem fontos, és szeretném fenntartani. Mégis, mindketten különálló emberként élünk, ki-ki a maga egyéni igényeivel, szemléletével, és azzal a jogával, hogy megpróbálja kielégíteni ezeket az igényeit. Igyekezni fogok őszintén elfogadni magatartásodat, amellyel igényeid kielégítésére törekszel, vagy amikor gondod van igényeid kielégítésével.

Amikor megosztod velem a problémáidat, törekedni fogok, hogy igazán elfogadóan és megértően hallgassalak – úgy, hogy inkább megkönnyítsem számodra, hogy rátalálj a saját megoldásodra, semhogy a magaméira szoktassalak. Ha az én viselkedésemmel van gondod, mert az keresztezi igényeidet, bátorítalak majd, hogy érzéseidet őszintén elmondd. Ilyenkor meghallgatlak majd, és igyekszem változtatni magatartásomon, ha tudok.

Ha pedig a Te viselkedésed ütközik az én igényeimmel, és emiatt úgy érzem, nem tudlak elfogadni, ezt is meg fogom osztani veled: olyan nyíltan és becsületesen közlöm érzéseimet, amennyire csak tudom – bízva abban, hogy tiszteled annyira igényeimet, hogy meghallgass, és igyekezz ennek nyomán változtatni viselkedéseden.

Olyankor, ha egyikünk sem tud a másik kedvéért változtatni magatartásán, és úgy látjuk, hogy kapcsolatunkban itt az igények konfliktusa lépett fel, állapodjunk meg abban, hogy egyikünk sem él hatalmával a maga győzelme érdekében, a másikunk veresége árán. Szem előtt tartom az igényeidet, de figyelembe kell vennem a sajátjaimat is. Ezért hát igyekezzünk elkerülhetetlen konfliktusainkra mindig olyan megoldást találni, mely mindkettőnk szemében elfogadható.

Ha ezt tesszük, teljesülnek a kívánságaid, és az enyémek ugyanígy – senki sem veszít, mindketten nyerünk. Így pedig, igényeid kielégítése révén, tovább fejlődhetsz, növekedhetsz, mint önálló ember. Nem kevésbé én is. Kapcsolatunk így mindig egészséges lehet, hiszen kölcsönösen örömteli. Mindketten azzá válhatunk, amire belsőnkből képesek vagyunk, és továbbra is a kölcsönös tisztelet és szeretet érzésével viszonyulhatunk egymáshoz, barátságban és békében.”

Aki fejlődni kívánna, annak ajánlom a Magyar Gordon Iskola Egyesületét http://www.gordon.hu/ .

A következő bejegyzés ismét saját élmény lesz és kiderül, hogy a bejegyzések írója, hogyan tanulja a gordoni módszert és a "kísérleti alanyok" miként is reagálnak minderre ;-).