Egész évben hegyeket másztam, mindig vittem valakit vagy valamit, valakinek a hátamon, azzal a hittel, hogy így jó...
Sokan hisszük, hogy szeretni úgy jó, ha állandóan a másikért, a jó létéért, a kedvéért, az egészségéért, a sikeréért és ezáltal magunk szeretve levéséért teszünk nap mint nap. Aztán napok, hónap vagy évek után hirtelen, leülünk a hegy tetején és körülnézünk. Érezzük, hogy elfáradtunk, hogy időt sem szántunk körülnézni és hogy azt sem tudjuk, mi létezünk e magunk, mások ... a világ számára. Jó elfáradni, időben, jó kicsit körülnézni a hegy tetejéről, jó magunk mellé pillantani, hogy V. A. Lucky van ott vagy csak valaki?!
Karácsonykor sokan rohannak ajándékok tömegét venni az utolsó pillanatban, aztán rohannak valami ünnepi menüt összeállítani, aztán bezuhannak a végén az ágyba és már véget is értek az ünnepek. Hallottam már sokszor, hogy milyen elcsépelt a karácsony, nem csak egy évben egyszer kell szeretni és "jó" arcot vágni. Persze, értem őket is. Azonban, aki készül, az egész évben figyel és gyűjti az ötleteket, az apróságokat, a személyes meglepetéseket, annak nem a berohanok, megveszek valamit, hanem az elkészítem, neki szánom érzése jut ki. Igen, kinek van erre ideje? És mire van?
Mászom inkább a hegyeket és néha elfáradok, de maradok hű ahhoz a gondolathoz, amit egykor az általános iskolai fizika tanárnőm írt az emlékkönyvembe:
"Semmire se vagyunk jók, ha csak magunknak vagyunk jók." Voltaire
Így az év elején, a hegy teteje helyett a tenger nyugodt partjára vágyom. Csak ülni és nézni, ahogy hullámzik ...
Boldog, örömökben gazdag, békés új esztendőt kívánok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése